Bella
született: 2009. augusztus 31.
fajtája: skótjuhász

Ennek a kutyának története van. Senki se gondoljon boldog végre, happy endre, mert ennek a sztorinak nincs. Sajnos.
2009 októberében hoztuk haza. Kis aranyos gombóc volt, mindenki imádta és imádja még most is. Nagy terveink voltak vele, versenyeztetni akartuk, de sajnos a nagybetűs, gonosz Sors közbeszólt.

2010. március 4., 17:30 után néhány perccel
Öcsém sírva hívta fel anyukámat, hogy a Béke utcában Bellát megtámadta egy kutya. Egy rottweiller. Éreztem, hogy gyorsabban kezd verni a szívem ennek a hírnek a hallatára. Anyáék rögtön rohantak, és néhány perc múlva már újra itthon voltak, de előtte felhívtak, hogy pakoljak össze alvós cuccot, mert megyünk Timi néniékhez (anya barátnője) aludni. Remegő kézzel szedtem össze a tesóim és a saját holmimat. Éreztem, ahogy könnyek tolulnak a szemembe, de a húgom előtt nem akartam sírni.
Kopogtattak. Megjöttek anyáék. Gyorsan magamra kaptam a kabátot és felöltöztettem Laurát is (húgom), aztán felkaptam a pizsamával és papucsokkal teli szatyrot, aztán ki a kocsihoz.
Már sötét volt, nem láttam jól. Bella a csomagtartóban feküdt vértócsával maga alatt, de ahogy meglátott minket, csóválni kezdett. Még olyan szörnyű állapotban is, mint amilyenben volt. Bal hátsó combján hatalmas harapások, ömlött belőle a vér, és ekkor már nem tudtam uralkodni magamon. Anya mondta, hogy ne sírjak, ezzel csak Bellának is ártok meg magamnak is. Nagy nehezen összeszedtem magamat az autóban, amíg megtettük azt a 100 métert, ami Timi néniékhez vezetett.
Leraktak minket, aztán már száguldottak is Egerbe (Egerszalókon lakunk). Kiderült, hogy nem tudnak itt segíteni rajta, az állatorvos felhívott valami menő pesti magánklinikát, hogy ott biztosan helyre tudják rakni a lábát. Este tízre várták őket, és úgy volt, hogy azonnal műtik, de a sokk miatt másnapra halasztották.

2010. március 5.
Délben kezdődött a műtét, és a doki azt mondta, ha bármi probléma van, hívnak rögtön, de ha négyig nem telfeonálnak, rendben lezajlott a műtét. Szerencsére nem hívtak.

(Valamelyik nap este magamra zártam az ajtót és jól kibőgtem magam.)

2010. március 8.
Bella hazaérkezett. Amikor megláttam, újra sírnom kellett, annyira szörnyen nézett ki. Két sebből folyt a véres genny, 30 cm-es vágás a lábán, 13 csavarral rögzítették a csontokat, az ízülete ketté volt harapva... Egyszerűen borzasztó volt, de aztán hozzászoktunk.

Ezen kívül még két műtétje volt, mert az implantátumok a lábában folyton kilökődtek a fertőzés miatt. Minden nap állatorvoshoz kellett vele járni, tömték bele a fájdalomcsillapítót és az antibiotikumot, ami nem használt. Két hónap szenvedés után döntenünk kellett, mert a fertőzést nem lehetett megállítani, egyre feljebb kúszott a csontjában. Vagy a lába veszik el, vagy az élete. Mi a lábát választottuk.

2010. május 26.
Amputáció. Már nem sírtam, amikor anyáék hazahozták. Még csak egy könnycseppet sem ejtettem. Inkább mellé feküdtem és simogattam, hogy nyugodjon meg, már itthon van, biztonságban. Szegény teljesen ki volt ütve morfiummal, egész éjjel sírt, de amikor elmúlt a hatása, megnyugodott.
Sajnos ez kellett ahhoz, hogy életben maradjon. Attól, hogy három lába lett, mi még ugyanúgy szeretjük és ő is ugyanúgy szeret minket, és így is nagyon vidám, kedves kutyus, egyáltalán nem látszik rajta, hogy nincs meg egy lába, mert még mindig olyan szélvész, mint előtte volt. Csak az a folytonos fájdalom szűnt meg, amit minden egyes mozdulatánál érzett.