|
Viszlát, Danny!
2010.08.04. 11:45
Esett, amikor Vanessa elindult, hogy mindent bevalljon Danielnek. Mindent el akart neki mondani, nem akarta egy hazugságban leélni az életét. Nem tudott volna reggelente úgy felébredni és ránézni Danre, hogy tudja: becsapta azt az embert, akit szeret, s aki viszont szereti őt. Erre már akkor rájött, amikor kilépett az ajtón a zuhogó esőbe. Ugyanúgy vágná arcon Dan minden egyes szeretettel teli érintése, mint az arcába csapódó jéghideg cseppek, ha elhallgatná előle az igazságot.
Maga fölé tartotta az esernyőjét, hogy ne ázzon bőrig, és elindult.
Úgy tűnt számára, sosem ér ahhoz a lepusztult bérházhoz, ahol Daniel lakott, mert minden egyes lépést nehéz volt megtennie.
Dolgozott Nessában a bűntudat. Facsarta a szívét és öklömnyi méretűre szorította a gyomrát, ahogy egyre közelebb ért a céljához. Már-már megfutamodott volna Daniel küszöbe előtt, amikor a keze magától mozdult, és bekopogtatott.
- Pillanat! - szűrődött át tompán az ajtón Danny hangja. - Rögtön nyitom!
Már nem volt visszaút Vanessa számára, ugyanis kattant a zár, nyílt az ajtó, és máris Daniellel találta szemben magát, aki meglepett arccal nézett a lányra, mert nem számított menyasszonya látogatására.
- Vanessa! Hát te hogy kerülsz ide? - csodálkozott Daniel hajába túrva. Nem tudta mire vélni ezt a váratlan látogatást. - Mármint nem mintha zavarnál, vagy ilyesmi, csak... Éppenséggel nem...
Elakadt a szava, ahogy jobban megnézte Nessa feszült, feldúlt arcát.
- … vártalak. Mi történt? - kérdezte együtt érzőn, amitől a lány szíve facsarodott egyet, s egy hang a lelke mélyén azt mondatta vele, hogy...:
- Nem érdemellek meg téged.
- Tessék? - hökkent meg Daniel. Összehúzta a szemöldökét. - Ez... nem teljesen világos a számomra.
- Mindjárt az lesz, csak kérlek, hallgass meg – tette rá gyengéden Daniel kezére a kezét Vanessa.
- Te jó ég, hiszen remegsz! - kiáltott fel hirtelen Danny. - És mi történt a kezeddel?
Ekkor vette észre Vanessa, hogy tényleg reszket, és összefonta maga előtt a karját.
- Ne légy jó velem, Danny – rázta meg erőtlenül a fejét. - Nem szolgálok rá.
- De hát miért? - tárta szét értetlenül a karját a fiatalember.
- Elmondom... Kérlek, hallgass végig. - Vanessa beharapta alsó ajkát, aztán folytatta: - Csak ülj le, légy szíves.
- Mi történt? - kérdezősködött Daniel továbbra is összevont szemöldökkel. Kezdett nagyon rossz érzése támadni. Felkúszott a gerincén, és a torkát szorongatta jeges ujjaival.
- Ülj le! Kérlek, Dan! - hallotta Vanessa bizonytalan hangját.
Daniel kelletlenül leült egy nyúzott fotelbe, Nessa pedig feszengve megállt előtte, szemében töméntelen kétségbeeséssel és bánattal.
- Vannak... Dolgok, amikről nem tudsz velem kapcsolatban – kezdett bele Vanessa a vallomásába akadozva, elkezdett fel s alá járkálni a szobában. - Nagyon-nagyon furcsa dolgok. Emlékszel még azokra a kérdéseidre, amiket a gyerekkorommal kapcsolatosan tettél fel? És a válaszokra?
Danielre nézett, aki alig láthatóan, de bólintott. Ebből az apró mozdulatból erőt merítve folytatta:
- Folyton csak azzal védekeztem, hogy zárkózott voltam, ezért nem voltak barátaim. Hát... ez így nem teljesen igaz. Voltak barátaim még egészen kicsi koromban, de ahogy nőttünk, eltávolodtunk egymástól. Volt olyan idő, amikor még hittek nekem, amikor még elmondhattam nekik az álmomat – igen, van egy visszatérő álom, amin valószínűleg jót csámocsgnának a pszichológusok –; mert akkor még csak ártatlan játék volt, gyermeki képzelgés. Később aztán, amikor már mind kinőttünk a képzelet világából, egyedül maradtam, csak a szüleimre számítva.
Tizenkét éves voltam, amikor már nem sikoltozva ébredtem fel az éjszaka közepén, pedig az álmom nem rémálom... Csak... kissé furcsa – Nessa vállat vont. - Egy erdőben sétálok, és úgy érzem, mintha figyelne valaki. Azt hiszem, eltévedhettem, mert egy utat keresek. Éjszaka van, a hold ezüstösen világítja be a fákat. Tavaszodik. És végül megtalálom a keresett utat, amely mentén sárga virágok nőnek. Nárciszok. Úgy érzem, hogy figyelnek. A hátamban érzem a kutakodó szemeket. A virágok között pedig egy kisbaba sír, és én fel akarom emelni, meg akarom ölelni, hogy hagyja abba. De nem érem el. Ekkor fájni kezd a szívem, könnyek öntik el a szememet, és minden erőmmel el akarom érni azt a kis fehér csomagot, amikor a hátam mögül kibukkan az, aki figyel, és magával viszi a babát.
Ez a lényeg, de néha megváltozik egy-egy apró részlet. Azokra nem emlékszem ébredés után.
Vanessa hirtelen abbahagyta a magyarázkodást, és Daniel bátorító szemét kereste, csakhogy a fiatalember nem nézett a lányra, hanem ölében nyugvó kezeire meredt. Nessa fájdalmasan felsóhajtott, majd folytatta:
- Aztán elkezdtem gondolkodni, és arra jöttem rá, hogy nem véletlenül álmodom ezt. Valami jelentése van vagy a múltammal, vagy a jövőmmel kapcsolatosan. És én bolond! – hát nem elmondtam ezt a barátaimnak is? Hát persze, hogy el... Ezután én lettem a hibbant lány a szomszédból.
Eleinte nagyon beleéltem magam, hogy kiderítem az álmom jelentését, ám ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy nincs semmi kiindulópontom, amibe belekapaszkodhatnék, így feladtam... És akkor jöttél te!
A lány hangjában annyi szeretet és hála volt, hogy Daniel erre önkéntelenül is felkapta a fejét, futólag elmosolyodott. Mosolyában kételkedés és szomorúság látszódott.
- Megváltoztattál bennem valamit, Daniel, és nem akartam, hogy tönkeretegyem a... szerelmünket azzal, hogy elmesélem neked az álmomat. Féltem, hogy te is őrültnek fogsz tartani, ha elmondom, és szóba sem akarsz majd állni velem, ezért hallgattam. Egészen idáig. De most attól félek, hogy azért foglak elveszíteni, mert nem mondtam el az igazat. Daniel, én...
- Nem tartalak őrültnek – szólalt meg halkan, bizonytalanul a fiatalember. Lassan felemelte a fejét, mélyen a lány szemébe nézett. Vanessa nem bírta tovább visszatartani könnyeit, ahogy Daniel ráemelte meleg, mélybarna szemét, kimondhatatlan szerelemmel benne.
Pár pillanat múlva nem tudta, hogyan került vőlegénye gyengéden ölelő karjaiba, csak belefúrta arcát a vállába, és sírt. Sírt Daniel szeretetéért, a megbocsátásáért, és szégyellte magát, hogy így kihasználja Danny szerelmét, de mindent be kellett vallania, még ha fájt is mindkettejüknek.
- Én... sajnálom – szipogta a lány, és kibújt Daniel öleléséből. Szinte fizikai fájdalmat érzett, amikor már nem fonták körül vigasztalón a derekát vőlegénye erős karjai. - Nem akartalak megbántani.
Egy gyors mozdulattal lecsavarta a kötést a kezéről. A vékony, fehér anyag lassú libegéssel a földre hullt, felfedve Vanessa tenyerén a varasodó sebeket.
- Ne haragudj rám – suttogta elvékonyodott hangon a lány. - Kérlek, ne...
Daniel elkapta Nessa csuklóját, és jobban megvizsgálta a sebeket. Homloka hirtelen ráncokba szaladt, ahogy felismerte a jellegzetes harapásnyomot, s ijedten kiejtette kezéből a lány kezét. Próbálta nem mutatni hirtelen feltámadt dühét, de hangjának remegése mindent elárult.
- Ez az, amire gondolok?
- Sajnálom – hajtotta le a fejét Vanessa.
- Mi...? Hogyan...? Ki...? - tátogott Daniel értetlenül, megrázta a fejét, hogy helyre rázódjanak a gondolatai. Menyasszonya vallomása úgy vágta fejen, mint egy jól irányzott halántékon ütés, és hirtelen megszédült. Már azt sem tudta, ki áll vele szemben. Eddig úgy hitte, ismeri Vanessát, de belátta, hogy mindvégig hazugságban éltek. Egy kósza pillanatban az a gondolata támadt, hogy a lány talán nem is szereti, de aztán ki is röppent a fejéből, hogy a helyére tompa üresség kerüljön.
- Egyszer csak ott volt... Az ágyamnál, és...
- Megharapott – bólintott szomorú egyhangúsággal Daniel.
- Nem – rázta meg a fejét Nessa. - Ez... Akkor... csak beszélgettünk.
- Akkor? - hördült fel Daniel. - Ezek szerint többször is találkoztál azzal a... Azzal a szörnyeteggel?
- William egyáltalán nem szörnyeteg – vette védelmébe a lány a vámpírt. - Mi csak... Beszélgettünk. Amikor beteg voltam..., akkor látogatott meg először.
- Á, szóval neve is van... - sóhajtott szomorúan Daniel. Érezte, ahogy szíve köré jeges ujjak fonódnak, és tudta, hogy minden megváltozott.
- Danny, ő az álmom főszereplője! – kiáltott fel kétségbeesetten Nessa.
- Tessék? - hökkent meg a fiatalember. Ernyedten hullott le a keze Vanessa válláról, és visszazuhant a fotelbe. Ködös tekintettel nézett fel menyasszonyára, fejét csóválva, miközben kereste a szavakat. Ezt a kínos szünetet kihasználva, a lány folytatta vallomását:
- Amióta először találkoztam Williammel, ő lett az álmom főszereplője. Lett arca a köpenyes alaknak, Danny, hát nem érted? Végre egy nyom, amin elindulhatok!
Beszéd közben vőlegénye mellé térdelt, és próbálta megtalálni a tekintetét – sikertelenül. Daniel kerülte a lány pillantását. Ha csak egy pillanatra is találkozott a szemük, gyorsan elkapta, és valahova máshova nézett el Nessa feje fölött.
- Azt hittem, ismerlek – szólalt meg halkan, reményvesztetten. - De most már látom, milyen hatalmasat tévedtem... Van még valami mondanivalód számomra, Vanessa?
- Meg... is... csókolt – préselte ki a szavakat magából Nessa, szeme újra megtelt könnyel.
- Legalább jó volt? - kérdezte fahangon Daniel.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? - háborodott fel a lány. Felugrott a vőlegénye mellől, és járkálni kezdett a szobában. Daniel minden egyes mozdulatát követte a szemével. - Csak téged szeretlek, Dan, csakis, egyedül téged. Ugye, hiszel nekem?
- Már nem tudom, mit higgyek – sóhajtott fel fájdalmasan Daniel lehorgasztott fejjel. - Akarsz még valamit mondani, amiről nem tudok?
- Alkut kötöttem vele! - tört ki Vanessából újra a kétségbeesés könnyek formájában. - A véremért cserébe kérdéseket tehetek fel neki. Nem volt más választásom, Danny. Így is, úgy is megkapja, amit akar... És ha meg is tudom, mit jelent az álmom, még jól is járok!
- Szóval te mindent amiatt az álom miatt csinálsz? - pattant fel hirtelen a fotelből Dan. – Ez nem normális dolog, Nessa! Nem lehet az az álom annyira fontos, hogy eladod magad egy... Egy... Vámpírnak! Térj észhez, Vanessa!
Megragadta a lány vállát, de ellenállt annak a késztetésnek, hogy meg is rázza, és kissé meggörnyedt a háta, hogy a szemük egy magasságban legyen. Mélyen Nessa zöld íriszébe fúrta a tekintetét. Azt remélte, legalább Vanessa eddig őszintén csillogó szeme nem hazudik neki, ám néhány pillanat múlva feladta. Már nem látta benne az a bizonyos fényt, ami miatt Nessa szeme olyan elbűvölő és zavarba ejtő volt.
A lány lesütötte pilláit és félrefordította a fejét, hogy ne kelljen Danielre néznie. Úgy érezte, perzseli a bőrét a fiatalember barna tekintete.
- De nekem ez... ez fontos, Daniel! - hüppögött. Letörölte kézfejével a könnyeit, majd folytatta: - Ki kell derítenem, mi a fene gyötör immár húsz éve.
- Én szeretnélek megérteni, igazán szeretnélek, de ez... Ez egyszerűen most nem megy – Daniel lehunyta a szemét, orrnyergét hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve. - Teljesen összezavarodtam, én... én... Nem találom a szavakat, Vanessa, látod, mit tettél velem?
A fiatalember kinyitotta a szemét és széttárja a karját, aztán csak legyintett.
- Danny, azt akartam, hogy megtudd az igazságot, mert már nem bírtam hazugságban élni... Éppen azért, mert szeretlek, Dan! Szeretlek, érted? – vette könyörgőre a hangját Nessa, és két keze közé vette Daniel arcát, úgy nézett a szemébe. A fiatalember azonban megfogta a lány csuklóját, és lefejtette a kezét az arcáról.
- Gondolkodnom kell, Vanessa. Fel kell fognom azokat a dolgokat, amiket hallottam – mondta csendesen, komoran; elnézve a lány feje fölött.
- Rendben, Daniel, én megértelek... Tényleg – törölte meg Nessa az orrát, és megpróbált erősnek mutatkozni. Fanyarul elmosolyodott. - Én sem szeretném most magamat látni.
Lehúzta a gyűrűt az ujjáról, és Daniel kezébe nyomta. Mintha lelke egy darabkáját adta volna a fiatalember kezébe, a mellkasában erős nyomást érzett, amely könnyeket csalt a szemébe. Gyorsan kitörölte a szempilláira ragadt cseppeket, sarkon fordult, hogy talán örökre búcsút intsen Dannynek, amikor hátulról elkapta a kezét, és maga felé fordította.
- Azt mondtam, hogy nem értelek, és nem azt, hogy látni sem akarlak – nézett bele mélyen a lány könnyáztatta, sötétzöldben játszó, zavart szemébe Daniel. Látta Vanessán, hogy nem érti, miért ilyen megbocsátó vele szemben. - Csak adj egy kis időt nekem, Nessa, hogy megértsem, mit miért tettél. Nem akarlak a saját... hibáid miatt elveszíteni.
- Ezt most komolyan mondod? - vált síróssá Vanessa hangja.
- Halálosan – bólintott Daniel, és visszacsúsztatta a gyűrűt a lány markába. - Csak adj egy kis időt gondolkodni. Majd értesítelek, ha rendeztem magamban mindent.
- Akkor... Viszlát, Danny! - mosolyodott el halványan a lány, és kilépett az alkonyi fénybe boruló utcára.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
