William feltűnés nélkül lopódzott vissza a Palota báltermébe és vegyült el a vámpírok között, miközben szemével a vörös estélyis Raquelle-t kutatta.
Még érezte, hogy nemrég fejeződött be a lakoma, a frissen kiontott vér szaga még ott terjengett a levegőben és néhány vércsepp is tarkította a márványpadlót, amit gondosan kikerülgetett a vámpírunk, ahogy megpróbált Raquelle közelébe férkőzni.
A vámpírnő az egyik ablakpárkányon ült, ujjai között szivarral, füstfelhőbe burkolózva bámult ki az ablakon, de amint megérezte Will jelenlétét a háta mögött, megszólalt.
- Elkéstél – jelentette ki sértett hangon, és még azt a fáradtságot sem vette, hogy a vámpírra nézzen.
- Tudom. De nem is akartam részt venni ezen a... Lakomán. Veled ellentétben én irtózom a tömeges étkezésektől, és jobban szeretek megdolgozni az ételért, nem csak egyszerűen elvenni – felelte ironikusan, és elvette Raquelle kezéből a szivart, majd eltaposta.
- Nem állt jól – jegyezte meg, látva a vámpírnő csodálkozó, dühös arckifejezését.
- Neked meg a pia – vágott vissza Raquelle dühösen. Felpattant az ablakpárkányról, keze a magasba lendült, de William elkapta és lefogta.
- Mindenkinek lehet valami káros szenvedélye. Nekem az ivás – suttogta a vámpírnő fülébe, de még mindig nem eresztette el a karját.
- Na, ne mondd – morogta a nő gúnyosan, és kitépte magát a szorító karok közül. – Szánalmas vagy, Will, szánalmasan gyenge. Úgysem tudod semmivel sem elhallgattatni a 'angokat a fejedben, akkor meg minek részegedsz le minden áldott este?
- Legalább addig is békén hagynak, amíg nem vagyok magamnál – vicsorított Raquelle-re William, mire a vámpírnő egy halk, ironikus kacagással arcon csókolta és beleveszett a táncoló tömegbe.
Will nem ment utána, hagyta, hadd nyugodjanak le egy kicsit a kedélyek kettejük között, s átvette Raquelle helyét az ablakpárkányon. Gondolatai Vanessára kalandoztak, mire homloka ráncokba szaladt és megcsóválta a fejét.
Az nem lehet, hogy ő az, morfondírozott magában, és kibámult az ablakon a csillagfényes éjszakába.

 A Hold ugyanolyan fényesen és baljóslatúan ragyogott ezüstös fényével, mint azon a húsz évvel ezelőtti, kora tavaszi éjszakán a virág- és vérillatú erdőben, amikor a két utolsó vámpírvadásszal vívott élet-halál harcot. Ketten voltak. Egy férfi és egy nő. Az erdőben éltek, és William egész véletlenül talált rájuk, miközben zsákmány után kutatott.
Akkoriban egy egészen új élelemszerzési formát próbált ki, ami akkor dívott a vérszívók között, mert az emberek megfogyatkoztak a sok támadás miatt, és a vámpíroknak vissza kellett fogniuk magukat, ha azt akarták, hogy ne írják fel az emberi lényeket a kihalt fajok könyvébe.
William orrát a virág- és vér szagát hordozó langyos szellőben valami furcsa, tömjénes, égett szag csapta meg, ami félreismerhetetlenül egy vámpírvadászhoz tartozott, mert csakis ők olyan visszataszítóak a vámpírorr számára.
Követte a szagot, hogy leellenőrizze gyanúját. Egy lombházhoz ért, ami egy hatalmas tölgy tetején rejtőzött, s emberi szem talán fel nem fedezte volna, de egy vámpíré más. Egy vámpír olyan dolgokat is észrevesz, amiken más egyszerűen csak átsiklik és legyint egyet. Egy apró fénypont szűrődött ki a dús lomb közül, és ez ragadta meg Will figyelmét.
 Körülnézett, s amikor átpillantott a válla fölött, egy ezüst tőrt szegezett a hátának valaki. A vámpírvadász.
Ezután gyorsan történtek az események, és William azon kapta magát, hogy az a tőr tényleg a hátába fúródik. Egy fájdalmas kiáltást hallatva kitépte magából a fegyvert, és kihasználva támadói pillanatnyi tétlenségét, nekik rontott.

 Megborzongott a véres emlék felidézése közben, és lopva a mulatozó vámpírokra siklott a szeme, akik gondtalanul vigadtak, ráadásul jóllakottan, hatalmuk teljes tudatában. Mintha semmitől sem kellene tartaniuk, mintha az egész világ az övék lett volna. És elméletileg így is volt, sőt a gyakorlatban is, hiszen a vámpírok legyőzték a vámpírvadászokat és az embereket, s ők uralkodtak, ők hoztak törvényeket, amelyek nekik és étkezési szokásaiknak kedveztek.
Átvágott a tömegen, miközben magában szitkozódott, hogy milyen sokan vannak. Pár évszázada országszerte nem volt több egy tucat vámpírnál, de mióta megcsappant a hivatásos vámpírvadászok száma, egyre több „baleset” történt, amelynek következtében megszaporodtak a várszívók Angliában.
Úgy döntött, nem keresi meg Raquelle-t. Így is, úgy is rátalál, ahhoz túl nagy volt a Város kettejüknek, hogy elveszítsék egymást szem elől véglegesen. Felvette köpenyét
Kinyitotta a bálterem hatalmas, fehérre festett kapuját, hangtalanul kisurrant rajta, nesztelenül becsukta maga mögött, és megfordult, hogy a lehető leggyorsabban elhagyhassa a Buckingham Palota területét.
Ahogy lépett egyet, érezte, hogy valami a hajába csöppen. Aztán még egy. A fejéhez nyúlt, s látta, hogy hófehér ujjain piroslik a friss, még meleg vér. Lassan a mennyezet felé fordította fejét, az egyik gyönyörű, hatalmas kristálycsillár felé, ami éppen a feje felett lógott. A kristályokat vörösre festette a vér, ami egy valahogyan odakerült női tetem feltépett nyakából szivárgott. William undorodva fordította fejét a márványpadló felé, amin a vér egy csillogó, vörös kis tócsába gyűlt össze, visszatükrözve a fenti látványt.
Will érezte, ahogy feltámad benne a vadászösztön a vérszagra, de elfojtotta magában. Átlépte a pocsolyát, hogy végre kijusson ebből a fertőből, hogy elfelejtve az egész Szilveszter éjszakát egy üveg whiskey társaságában tölthesse, de valami megállásra kényszerítette – egy megérzés.
- Ugyan-ugyan, kedves lordom, hová ilyen sietősen? – szólította meg a háta mögül valaki, és vámpírunk szemtévesztő sebességgel megfordult, hogy szembenézhessen a hang tulajdonosával.
- Ladislaus király – hajtott fejet egy megkönnyebbült sóhajtás kíséretében.
- A lakomán sem láttam, pedig nem számítottam rá, hogy magára hagyja akár csak egy röpke pillanatra is bájos kísérőjét – mosolyodott el kajánul I. és egyetlen Ladislaus király úgy, hogy agyarain megcsillanjon a rászáradt vér.
- Raquelle tud magára vigyázni, fenséges úr – felelte nemes egyszerűséggel a vámpír, de nem nézett bele a seszínű szemekbe, elnézett a király feje fölött, és inkább a csillárról csöpögő, hangosan kopogó vércseppeket figyelte a beállt csendben. Mint valami kegyetlen időmérő, úgy cseppent a földre a vörös, ragacsos testnedv, s száradt rá a méregdrága márványpadlóra, örökre foltot hagyva rajta.
- Ha jól sejtem, francia származású a hölgy – törte meg Ladislaus király hangjával a vércseppek egyhangú zenéjét.
- Jól sejti.
- Igazán érdekes – hümmögött az uralkodó félig hunyt szemekkel, mintha félig máshol járna, képzelete rejtett zugaiban. – A franciákkal nem éppen békés a kapcsolatunk.
- Megbocsátó vagyok – vonta meg vállát William, miközben próbálta kifürkészni Ladislaus mocskos gondolatait, de neki nem ment a gondolatolvasás, nem úgy, mint a király testőreinek.
- Raquelle amúgy sem vett részt a százéves háborúban, bár úgy vélem, szívesen tette volna, ha akkor már létezik.
- Szóval partnere a harcias amazonok leszármazottja, lord Reed?
- Nem vagyok benne biztos, fenséges úr – felelte Will töprengő arckifejezéssel, a vámpírnő legutóbbi gyengeségére gondolva. – De abban igen, hogy most igazán dühös rám, amiért itt hagytam, s a lakomán sem vettem részt.
Egy lusta mosollyal toldotta meg kijelentését, s a király viszonozta, amitől Williamet elfogta az émelygés, és úgy érezte, friss, esőszagú levegőre és egy üveg whiskeyre van szüksége, hogy kitörölje elméjéből ezt az éjszakát.
A király egy végtelennek tűnő pillanatig Will szemébe nézett, aztán elengedte, s egy halk suhanással visszatért áldozata maradványaihoz, s vámpírunk enyhén kavargó gyomorral nézett fel a csillárról lelógó tetemre, amelyből a király kényelmesen elhelyezkedve az utolsó cseppeket szipolyozta ki.
- Örökké éljen I. és egyetlen Ladislaus király! – préselte ki a szavakat összeszorított száján keresztül William, és hangtalanul kirohant a Palotából.
Az utcák még ki voltak világítva a hideg fényű utcai lámpákkal, fagyosabbá változtatva az éjt, sűrű köd szállt le puha, fehér szárnyain London házaira, eltakarva a város romlottságát az egész világ elől. Vámpírunk mélyebbre húzta arcába fekete köpenyének csuklyáját, és láthatatlanná válva haladt a lámpák fénykörén kívül.
Fejében újra és újra lejátszotta a Vanessával folytatott beszélgetést és a csókot, ami felébresztette benne a halottnak hitt, érző, emberi lényt, s ami arra késztette, hogy számot vessen a múltjával.
Észre sem vette, mikor ért oda a vámpírnegyedben állólakhelyéhez, ami igencsak szerénynek volt mondható a többi palotaszerű, félelmet keltő építmény között a maga egyszerűségével és hatalmas, elburjánzott kertjével. A szürke kőfalakat behálózta az évszázados borostyán, az ablakok zsalui mind csukva voltak, s a köd vastagon borult rá a házra.
William előkotorta frakkja mellényzsebéből a lakáskulcsot, lopva körülpillantott az utcában, de a ködtől szinte nem látott semmit sem. A zárba illesztette a kulcsot, elfordította, kattant a zár, lenyomta a kilincset, résnyire kinyitotta az ajtót, becsusszant rajta, visszazárta és felsóhajtott. Lehunyta fáradt szemeit, az ajtónak dőlt, lassan lecsúszott a hideg földre, s homlokát a térdére fektette, ahogy felcsendült fejében a jól ismert monoton kántálás.
- William, William, Will…
- Hagyjatok békén! – suttogta erőtlenül a vámpír, és egy olyan mozdulatot tett kezével, mintha valamit el akarna hessegetni a füle mellől.
- Kik is? – kérdezte egy hűvös, női hang francia akcentussal, mire Will riadtan felkapta a fejét.
Mint egy űzött vad, úgy nézte meg magának Raquelle-t, de aztán csak egy lemondó sóhaj szállt fel a torkából, és fáradtan visszacsukta szemeit.
- Raquelle - mondta bosszúsan, s halántékára nyomta a kezét, úgy próbálta csillapítani fejében a suttogást. – Azt hittem, még mindig a bálon vagy.
- Akko' rosszul ’itted, mert ’inni a templomban kell – fújtatott dühösen a vámpírnő csípőjére támasztott öklökkel, és fensőbbséges, szánakozó pillantásokat küldött a földön kuporgó vámpírra jégkék szeméből. Telt ajka apró mosolyra húzódott, mint aki élvezi, ha mást szenvedni lát, és magas sarkú cipőjében közelebb topogott Williamhez.
- Légy szíves, ne kezdd – mordult fel William.
- Már megint ’angokat ’allasz? – kérdezte merő gúnnyal Raquelle, és leereszkedett William mellé. Két kezébe fogta a vámpír arcát, és szenvedélyesen megcsókolta a homlokát, szemhéját, arccsontját, s legvégül a száját.
- Jobb?
- Sokkal – hazudta Will, miközben fejében elszabadult a pokol.

Következő >>