- Bonjour, mon chéri – búgta bársonyos hangon Raquelle William fülébe, és a vállába csókolt.
- Hogy akarod tölteni az év utolsó éjszakáját? – ölelte át a vámpírnő derekát Will, miközben kinézett az ablakon a csillagokkal pettyezett égboltra.
- Leginkább veled – adott egy csókot Raquelle, és válláról lecsúszott a köntös, felfedve csupasz, hófehér bőrét, mire Will magához húzta, és halkan felmordult. A vámpírnő elégedetten elmosolyodott. – Méghozzá az ágyban – tette hozzá vágytól fűtött hangon.
- A palotában Ladislaus bált rendez, és azt akarom, hogy velem jöjj – mondta William egyszerűen, mint aki természetesnek veszi, hogy mindenki azt csinálja, amit akar.
Eleresztette a nő derekát, leült a fekete bőrkanapéra, és onnan figyelte a csábosan mosolygó vámpírnőt, akinek vörös üstökén táncot járt a tűz narancssárga fénye, s arcát még szebbé, titokzatosabbá varázsolta.
- Gyere ide – súgta rekedtes hangon Will, mire Raquelle még szélesebbre húzta a száját, és egy pillanat alatt a vámpír ölébe fészkelte magát.
- Szóval… - húzta végig ujjait William mellkasán, és egy kacér pillantással felnézett Will ébenfekete szemébe. – Ráér az a bál?
Közelebb húzódott a vámpírhoz, kicsatolta az övét, ujjait végighúzta a gerince mentén, miközben Will megszabadította Raquelle-t a hálóköntösétől.
- Csak éjfél előtt érjünk oda – mosolygott Will, miközben végigmérte a tökéletes, meztelen női testet, és érezte, amint feltámad benne a vágy, és kiszárad a szája.
Vadul, szinte állatiasan szeretkeztek, s szinte egyszerre szakadt fel belőlük a kielégüles elfojtott nyögése, aztán mindketten kimerülten hevertek egymás mellett. Raquelle William mellkasán feküdt, mialatt Will átkulcsolta erős kezével a vámpírnő vékony derekát, és végighúzta ujjait a vörös tincseken, mire Raquelle felnézett rá jégkék szemével, arcán kacér mosoly játszadozott a gyér fényben.
- Még mindig el akarsz menni abba a nyamvadt bálba? – kérdezte nyafogós hangos és felhúzta az orrát.
- Mindenki ott lesz, aki számít – felelte a vámpír egyszerűen, és kibontakozott az ölelésből. – Valamint éjféli lakoma is lesz az újév tiszteletére. Gondolom, a világ minden kincséért sem akarod kihagyni – tette hozzá enyhe iróniával és undorral William, miközben figyelte, ahogy Raquelle durcás arca hirtelen megváltozik, és szemében vad ölni akarás csillan, alsó ajkát pedig beharapta és megmarkolta a takarót. Kibújt belőle a kegyetlen ragadozó, s minden izma támadásra készen megfeszült.
- Akkor a vörös estélyimet veszem fel – közölte Willel a távolba révedő szemmel, felpattant az ágyról, berohant a gardróbba, kirobogott az említett ruhadarabbal, és bevágta maga után a fürdőszobaajtót, ami csak úgy csattant.
- Nők – sóhajtott Will, és egy pohár gint töltött magának.

***

A Buckingham Palota hatalmas, díszes bálterme megtelt az angliai nemesség vámpírjaival, hogy kivételesen együtt töltsenek el egy éjszakát az újév tiszteletére… Vagy inkább a beígért lakoma vérfürdőjére? Minden esetre a leghatalmasabb, legerősebb és legidősebb vámpírok jelentek meg az eseményen, s viselkedtek úgy, mint az úriemberek- és hölgyek, ahogy az emberi, elit társadalom elvárná.
A bálteremben csak néhány falilámpában világított egy-két gyertya, amelyekről a viasz a vörös márványpadlóra csepegett, a gyönyörű kristálycsillárok sötéten lógtak le a plafonról, kihasználatlanul hagyva vakító fehér fényüket.
William és Raquelle karonfogva sétáltak be a terembe, szorosan egymás mellett, és a vámpírnő elcsodálkozott, hogy mennyi fajtársa él Angliában, ebben a börtönszerű szigetországban, viszont Franciaországban egyre kevesebben vannak, mert a vámpírvadászok egyre nagyobb erőkkel harcolnak ellenük és lázadoznak, mint Európa többi részén. A vámpírnő úgy gondolta, hogy hamarosan valaki valami olyasmit fog tenni, ami elindít egy lavinát és megváltoztatja a vámpírok helyzetét a társadalomban. És ezt nem akarta…
Raquelle nézte az angolkeringőre táncoló párokat, a suhogó báli ruhákat, amelyek mind sötét színűek voltak és különböző korokból származtak. Volt ott reneszánsz,  barokk, klasszicista, rokokó és még ki tudja, miféle évek divatja, ami viselőjük számára a legkedveltebb korszak volt hosszú létezése során. A vámpírnő csodálkozva vette észre, hogy ezek a vámpírok megtanultak egymás mellett létezni, nem úgy, mint a hazájában. Nem estek a másik torkának, hanem békésen ringatóztak a zene ütemére, udvariasan beszélgettek vagy éppen iszogattak valami italt, ami gyanúsan hasonlított vörös színével a vérre, esetleg gyöngyöző pezsgőt kortyolgattak és várták, hogy megjelenjen az uralkodó, I. és egyetlen Ladislaus, aki már több mint négyszáz éve volt trónon. Eddig egyetlen egyszer sem sikerült átvenni tőle a hatalmat, pedig rengetegszer próbálták meg vámpírok és emberek akár szövetséget alkotva letaszítani trónjáról a királyt, de mind rútul megjárták vakmerő tettüket.
- Tényleg mindenki itt van – súgta bele William fülébe Raquelle, és mosolyogva a tömegre nézett. Úgy érezte, hogy itt a helye.
- És mindegyikük bizonyára jobban meg akar majd ismerni – suttogta Will, és még jobban megszorította a nő kezét, s a táncparkettre vezette. A vámpírok, akik a herceg, hercegnő, lord és lady címhez jutottak, régi ismerősként köszöntötték Williamet, Raquelle-t pedig mosolyogva fogadták, amint vámpírunk bemutatta őt, de mosolyuk cseppet sem volt barátságos, mert kivillanó, hegyes szemfogaik fenyegető vicsorításnak mutatták a gyenge fényben a barátságosnak szánt gesztusokat.
A lágy zenére forogva a párok hol közel siklottak el egymás mellett, hol távolabb keringtek, de mindegyikük tökéletesen táncoltak, mintha mindig is ezt csinálták volna. William próbálta a terem egyik sarkába vezetni Raquelle-t, ahol kevesebben voltak, keze lejjebb csúszott a vámpírnő derekán és közelebb húzta magához, hogy mindenki megtudja: ők együtt vannak, és jobb, ha távol tartják magukat a facér vámpírok a szeretőjétől.
- Na, hogy tetszik a társaság?- mormogta Will, miközben a többi vámpírt figyelte Raquelle feje fölött átnézve.
- Igazán érdekesek. Nem is értem, miért mentem el innen száz éve – sóhajtott a vámpírnő. – Például Lady ’Aven olyan nőnek tűnik, akivel sok közös vonásunk van, George herceg pedig igazán különleges történettel szórakoztatott el, ami rólad és a királyról szólt. Nem is tudtam, hogy egyszer te is puccsot szerveztél ellene – kuncogott.
- Ó, valóban? – kérdezte William Raquelle-hez hajolva és mohón megcsókolta, csak hogy végre megértesse mindenkivel, hogy a nő az övé. Nem is értette, miért vet szúrós pillantásokat azokra, akiknek a szeme megakadt Raquelle-n, hiszen ő nem volt más számára, mint egy csinos arc, aki kitölti a magányos órákat, hogy ne kelljen megküzdenie újra és újra múltja kísérteteivel.
- Akkor Ladislaus királyt egyenesen imádni fogod – suttogta ironikus hangon Will.
Hirtelen elhallgatott a zene, a zenészek behúzódtak a homályba, a vámpírok a bálterem két oldalába húzódtak sorfalat alkotva, s pár pillanatig néma, feszült csönd lett úrrá a vérszívókon, majd megjelent a teremhez vezető lépcsősoron egy bíbor színű palástba burkolózott magas, tekintélyt parancsoló külsejű, meghatározhatatlan korú vámpír. Szőke haja kuszán szállt a feje körül, mintegy glóriaként körberagyogva a markáns arcot, meglágyítva annak éles körvonalait, és felsőbbrendű, lomha pillantással végigpásztázta a teremben összegyűlteket. Halk mordulások, szapora légzés és nyüszítéshez hasonlatos hangok töltötték meg a termet, ahogy kimért, lassú léptekkel haladt Ladislaus király a sorfal között, minden egyes alattvalóját külön, név és rang szerint köszöntve. Gyűlölködő, irigy szempárok követték végig útján, de ő fel sem vette, csak ment, mindenkihez hozzászólt néhány jó szót, majd továbbsétált, köszöntve a következő vámpírt.
William és Raquelle a sor vége felé álltak, a nő kíváncsian hajolt előre, hogy jobban láthassa az uralkodót, de Will egy gyors vicsorítással fegyelemre bírta.
- Lord Reed – szólította meg Williamet rekedt hangján a bíborpalástos vámpír, mire Will felemelte a fejét, és egyenesen a bölcsességet és kapzsiságot mutató, seszínű szemekbe nézett.
- I. és egyetlen Ladislaus király – biccentett aprót, és észrevette, hogy az uralkodó immár nem őt, hanem partnernőjét nézi kutató tekintettel. Halk morgás tört fel a torkából, keze ökölbe szorult és izmai megfeszültek, mint aki kész megküzdeni az uralkodóval.
- És hogy hívják bájos kísérőjét? – kérdezte Ladislaus még mindig a vámpírnőt vizslatva, aki élvezte ezt a kitüntetett figyelmet, és magabiztosan válaszolt:
- Raquelle – felelte francia akcentusát cseppet sem leplezve, és kezet nyújtott, mire a király hozzáértette ajkait a kinyújtott jobbhoz.
- Örvendek, kisasszony – mondta csillogó szemekkel, és a következő ladyhez lépett. – Hogy van, Lady Paquin?
- Szóval ő Ladislaus… - susogta izgatottan William fülébe a vámpírnő, és megszorította Will karját.
- Igen – bólintott kurtán vámpírunk, s szigorúan összehúzott szemöldökkel nézett a vámpírnőre. – Egy kis levegőre van szükségem, hogy kiszellőztessem a fejemet – közölte, miközben kihúzta karját a markoló kézből.
Raquelle az órára nézett, amit nem rég fedezett fel a falon, aztán Willre vetette csodálkozó, jégkék szemét.
- De hát mindjárt éjfél! – súgta megrökönyödve. – Lekésed a lakomát!
- Éppen ez a célom. Csak el ne árulj! – felelte mosolyogva William, és feltűnés nélkül kiosont a teremből…

Következő >>