• SZÍVDOBBANÁSAIM

Andzse   Fantasme   Anna  
Kae Westu & Vicky

 
• NAVIGÁCIÓ

MOONBLOOD - Hold és Vér
SZÖSSZENETEK
AZ "ÍRÓRÓL"
BELLA

VÉLEMÉNYKÖNYV 
>> Ha megosztanád, mit gondolsz...

 

 

 
• VALAMI ÚJ...
 
• KÓBORLÓ LELKEK
Indulás: 2006-05-01
 
• BEJELENTKEZÉS
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
• SZÖSSZENETEK
• SZÖSSZENETEK : Rémálom a viharban

Rémálom a viharban

  2010.01.13. 15:42


Kip-kop, kip-kop – hallottam az esőcseppek monoton kopogását az ablakon, aztán lustán, ráérősen végigfolytak a hideg üvegen. Az eső dalát egy-egy mennydörgés szakította félbe, mire ijedten felocsúdtam bóbiskolásomból, de pilláimat egyre nehezebben tudtam nyitva tartani az egyhangú felhőszakadásban.

A sötétség úgy ölelte magához a szunnyadó várost, mint férfi a nőt, ha igazán szeretik egymást, de a feketeséget néha-néha széjjeltépte a villámok fehér villanása, az éj viszont féltő gondoskodással takarta be az utcákat, fákat, házakat és a parkoló autókat mélykék karjaival, de nem tudta megóvni a tomboló esőtől.

Egy újabb mennydörgés hasított a fülembe és riasztott fel töprengésemből. Rémülten hunyorogtam bele a sötétbe, a szívem hevesebben vert, kapkodva vettem a levegőt és homlokomon izzadságcseppek gyöngyöztek. A leheletem páraként csapódott ki az ablaküvegre, és minden egyes sóhajommal tovább növeltem a kerek foltot, aztán egy ideges mozdulattal letöröltem, s karom visszahullt az ölembe.

Ólmos fáradtság kerített hatalmába, mintha a tagjaimat a gravitációnál nagyobb erő húzta volna lefelé és préselte volna bele a kemény műanyagszékbe, ahol éjjeli ügyeletemet töltöttem. De amikor úgy éreztem, elég erős vagyok hozzá, hogy megküzdjek a rám törő álmossággal, felálltam a székből, és hogy szemhéjam újra le ne csukódjon, megkezdtem szokásos éjjeli ellenőrző körutamat a fényes fehér csempével kirakott, kihalt folyosókon. Csak lépteim zaja, az esőcseppek kopogása az ereszen és a tetőn, valamint a mennydörgés fenyegető morajlása hallatszott az egész épületben. A szobák ajtói mind zárva, rajtuk fekete számok, amelyek azt jelzik, éppen hányas kórterem előtt haladtam el. Emberi életnek apró jele sem hallatszott a bezárt ajtókon túlról. Mindenki álmodta a maga kis tébolyodott álmát, az esti nyugtató megtette a hatását.

- Eddig minden igazán… békés – dünnyögtem az orrom alá, hogy egy kicsit megnyugtassam széttépett idegszálaimat.

Kopp… Kopp… Kopp…

Újból felgyorsult a szívverésem, ahogy az ütemes, lassú kopogás elért a fülemhez. Megpördültem a sarkamon, de nem láttam senkit, aki a zajt kelthette volna.

Kopp… Kopp… Kopp…

Megint ugyanaz a hang. Jobban hegyezni kezdtem a fülemet, és végre rájöttem, honnan jön. Az egyik ajtó mögül, a 219-es szobából.

Hangosan kifújtam a levegőt, aztán mély lélegzetet vettem, és közelebb léptem a fehér ajtóhoz. A szívverésem újra felgyorsult, ahogy belegondoltam, ki is tartózkodik odabent – szanatóriumunk legproblémásabb és legkülönösebb esete.

Egy kora őszi, langyos estén hozták be, aznap, amikor én vállaltam el az éjszakai ügyeletet néhány másik nővérrel együtt. Azt hiszem, szeptember környékén járt az idő, mert még csak a levelek kezdtek el színesedni, a nappalok még melegek voltak, de az éjszakák már hűvösek.
Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy Ő más, mint a többi beteg, aki nálunk tengeti napjait, és várja szabadulásának napját… Már ha egyáltalán eljön az a nap.

Emlékszem, ahogy elvitték előttem, rám vetette furcsa színű tekintetét, s pillantásunk egy szinte örökké tartó másodpercig összefonódott, teljesen megbabonázott a szeme, amelynek színe a zöld és a kék furcsa árnyalataiban kavargott. Zavarodottság és valami különleges, számomra megmagyarázhatatlan fény szikrázott bennük, amitől úgy éreztem, összeszorul a torkom és megdermed bennem valami legbelül, mintha a lelkemet érte volna el a hideg.

És akkor elmosolyodott. Keskeny ajkai mögül hófehér fogai villantak fel, szemfogai hosszabbak voltak a kelleténél, amitől megfagyott a vér az ereimben, s egy gondolat suhant át az agyamon: vámpírok márpedig nem léteznek!

Az eszelős mosoly lehervadt arcáról, egy pillanatra vicsorgássá változott, majd beharapta alsó ajkát, aztán elfordult tőlem, és hagyta, hogy az ápolók betuszkolják a 219-es szobába, és kényszerzubbonyt adjanak rá. Az ajtó döngve becsukódott, és még percekig csengett a fülemben a döndülés utáni éles sikoly, ami visszhangot vert a fejemben és örökre belevésődött az emlékezetembe… Illetve egészen addig, amíg csak dobog a szívem és képes vagyok a visszaemlékezésre.

Remegő kézzel nyúltam bele fehér nővérruhám hatalmas kötényzsebébe, és kotortam elő a kulcscsomót, ami a kórtermek ajtaját nyitja-zárja. Aztán meggondoltam magam, és visszacsúsztattam a kulcsokat a zsebembe. Inkább az ajtó alján lévő ételbeadó reteszt választottam, hogy megtudjam, mi folyik odabent a szobában. Lehajoltam és eltoltam a négyzet alakú fémlapot, hogy benézzek a résen keresztül, de semmit sem láttam a bent uralkodó teljes sötétség miatt, akárhogy is pislogtam.

- Minden rendben? – kérdeztem, és nagyon meglepődtem, amikor megéreztem hangomban a remegést.

Semmi válasz.

- Minden rendben? – ismételtem meg idegesen.

Kopp… Kopp… Kopp…

A kopogástól ijedten hátrahőköltem, de megkeményítettem az idegeimet, és újra elővettem a kulcscsomót, kiválasztottam a 219-es számút, a zárba illesztettem és elfordítottam a megfelelő irányba. Kattanást hallottam, aztán lenyomtam a kilincset, kinyitottam az ajtót, gyorsan beléptem rajta, aztán bezártam magam mögött.

Egy pillanatra körülvett a sötétség, de csak addig, amíg ki nem tapogattam a falon a villanykapcsolót és fel nem oltottam a lámpát.

- Kapcsold le! – kiáltott rám a vámpír érces, dühös hangján. De hát vámpírok nincsenek! Nem léteznek, és nem is fognak! Soha!

Úgy megrémültem a hangjától, hogy rögtön engedelmeskedtem, s újra körbeölelt minket a fekete üresség. Éreztem, ahogy dübörög a vér az ereimben, hallottam szívem szapora dobogását, s reménykedtem, hogy igazam van, és vámpírok tényleg nem léteznek, csak valamiféle furcsa mutációtól nyúltak meg a fogai a betegnek.

Szólásra nyitottam a számat, de nem jött ki rajta hang. Megköszörültem a torkomat, s újra nekiveselkedtem.

- Casta, nyugodj meg! – Csak suttogásra tellett tőlem, méghozzá eléggé bizonytalanra, de összeszedtem magam, és hangosabban folytattam, sokkal határozottabb hangon: – Most pedig felkapcsolom a villanyt, hogy lássunk, csak ne ijedj meg, jó?
Nem jött válasz a kérdésemre, így hát a kapcsoló után nyúltam, de egy kéz megakadályozott benne. Szorosan a markában tartotta a csuklómat, szinte már fájt. Lenyeltem a gombócot a torkomban, és újra megszólaltam.

- Nem lesz semmi baj, Casta, ígérem. Csak nyugodj meg!

- Ígéred? – A hangja gyanakvó volt és óvatos. Sajnos a sötétségben nem láthattam, de el tudtam magam előtt képzelni nagy, furcsa színű szemét, finom vágású arcát, ahogy kételkedve összeráncolja homlokát és összepréseli keskeny száját.

- Persze – feleltem meghökkenten.

- Rendben – hangja tétován csengett a sötétben, de lefejtette jeges ujjait a csuklómról.

- Köszönöm – leheltem arrafelé, amerre a vámpír arcát sejtettem, mire egy halk mordulás jött válaszként.

Megkönnyebbülten gyújtottam fel a villanyt, de lehet, hogy jobban tettem volna, ha lekapcsolva hagyom. Velőtrázó sikoly hagyta el a számat, amint megláttam a kórterem állapotát. A keskeny, vasból készült ágy darabjai szanaszét hevertek a puritán berendezésű szobában, az ágynemű cafatokra szaggatva emlékeztetett rá, hogy valaha szebb időket is megért már, de a legszörnyűbb állapotban a beteg volt. Az késztetett sikításra, ahogyan kinézett.

A legtávolabbi sarokban kuporgott felhúzott térdekkel, karjait lába köré kulcsolta, előre –hátra hintázott, miközben mereven bámult engem fátyolos tekintettel, ami egészen megijesztett. Még csak pislogni sem pislogott. Alsó ajkát szívogatta, belemélyesztette húsába megnőtt szemfogait, s a vörös vér két vékony csíkban csöpögött le az álláról, pirosra festve a fehér pizsamát. A ruha is szaggatottan lógott róla, felfedve a testét borító horzsolásokat, véraláfutásokat és karmolásokat, amiket önmagának okozott őrült magatehetetlenségében.

- Úristen, mit csináltál magaddal? – kapkodtam a levegő után, miközben azt sem tudtam, mit csináljak. Nem tudtam levenni a szemem Casta meggyötört testéről, csak őt láttam magam előtt, amitől forogni kezdett körülöttem a szoba és a látásom is elhomályosult.

Sosem bírtam a vért. Nem is értem, miért mentem nővérnek… Talán a hivatás szépsége miatt? Vagy amiatt, mert segíthetek másokon? Másoknak? Nem tudom.

Körülnéztem az apró kórteremben, ami arról tanúskodott, hogy a vámpír saját magát marcangolta. A falon szétkenődött piros foltok, a vércseppek az ágyneműn és a padlón, a széttört ágy, a sebek mind azt árulták el, hogy Casta nemrég önmagában akart kárt tenni, ami sikerült is neki.

- Éhes vagyok – jelentette ki közönyös hangon, s rám emelte nagy szemeit, és ekkor rájöttem, mit láttam meg benne először, hogy mi volt az a furcsa csillogás a szemében, amitől elfelejtettem lélegezni, és amitől meghűlt bennem a vér.

Kezdtem hinni neki.

- Sajnos nem adhatok olyasmit, amit te akarsz – suttogtam rekedten. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, a gyomrom görcsbe rándult és gyorsan szedtem a levegőt. A kilincs után nyúltam, de izzadt tenyerem lecsúszott róla.

A következő pillanatban Casta már ott állt mellettem, és nem emlékeztem rá, mikor is állt fel a földről, csak annyit érzékeltem, hogy lehelete meglengeti a hajamat.

- Tévedsz – susogta lágyan a fülembe, amitől kirázott a hideg, de nem bírtam arrébb lépni tőle, mintha odaszögeztek volna.

- Te nem vagy… Vámpír – próbáltam ellenkezni, de a hangom erőtlenül csengett. – Nagyon beteg vagy, nem tudod, mit csinálsz. Hadd segítsek rajtad!

- Megint tévedsz. Nem vagyok őrült. Tényleg vámpír vagyok. Méghozzá a legelső – mosolygott elnézően Casta. –Nem is hinnéd, mennyire tudom, mire van szükségem és mit csinálok. A segítség pedig nem más, mint hogy belém szúrsz egy tűt, amitől elalszom. Köszönöm, megvagyok nélküle is.
- Akkor mégis mit szeretnél? – A sikításhoz közeli állapotba kerültem, ahogy a hátamat a falnak vetettem és egyenesen a vámpír szemébe néztem. Könnyek tolultak a szemembe, a térdem remegett, mintha bármelyik pillanatban kimenne az erő a lábaimból, és úgy rogynék a földre, mint egy marionett bábu, aminek a zsinórjait elengedte a bábos.

A lelkem mélyén tudtam, mi fog következni, bár reménykedtem, hogy nincs igazam.

- Tudod te azt nagyon jól – húzta még szélesebb mosolyra a száját Casta, hogy mind a harminckét foga fenyegetően kivillanjon.

- Beteg vagy – suttogtam fojtott hangon, de még mindig nem bírtam egy lépést sem hátrálni előle, hanem csak izzó szemét néztem. Mint egy kígyó, aki áldozatát hipnotizálja meg, úgy bámult rám átható tekintetével.

- Csak éhes vagyok – vont vállat a vámpír. – Régóta nem ettem már semmit.

- Mit akarsz? – A hisztéria kerülgetett, és ez a hangomon is hallatszott.

- Enni.

Mintha ez lett volna a varázsszó, végre le tudtam Castáról venni a pillantásomat, a kezem végre rátalált a kilincsre. Olyan gyorsan távoztam a szobából, ahogy csak tudtam. A kezem remegett, a vérem a fülemben lüktetett, hallottam szívem eszeveszett dobogását, és nem tudtam a zárba illeszteni a kulcsot. Kiesett babráló ujjaim közül, de már nem maradt időm, hogy felvegyem.

Futásnak eredtem. Lépteim üresen kongtak a kihalt folyosókon, agyamban csak egy gondolat zakatolt folyamatosan: meg akar ölni, meg akar ölni… MEG AKAR ÖLNI!

A hátamon éreztem a vámpír kutakodó tekintetét, magam előtt láttam sebekkel borított, kajánul mosolygó arcát, ahogy utánam fut, szemében azzal a mohó csillogása.
Az eső még mindig szakadt, a villámok kísérteties árnyakat festettek a falakra, minden egyes mennydörgésre összerezzentem, de nem állhattam meg, ha életben akartam maradni.
Könnyeimnek szabad utat adtam, mert tudtam, hogy igencsak csekély az esélyem arra, hogy élve megússzam az éjszakát.

A nővérpult előtt rohantam el, s átvillant egy mentő gondolat a fejemen. Gyorsan felemeltem a telefonkagylót, és reszkető ujjakkal tárcsáztam a rendőrséget.

Kétszer kicsöngött, aztán gyorsan hadarni kezdtem:

- Valaki meg akar ölni, kérem…

A vonal hirtelen megszakadt, és nem tudtam befejezni a mondatot.

A vámpír a pultra támaszkodva nézett rám halvány mosollyal a száján, kezében a telefonzsinórt lóbálva, miközben a fejét csóválta. Grafitszürke haja szállt körülötte, ahogy ide-oda ingatta a fejét.

Kicsúszott a kagyló a kezemből, és egy pillanatra tátva maradt a szám, aztán összefacsarodott a szívem és a sírás fojtogatta a torkomat, de nem ejtettem egyetlen könnycseppet sem. Egy hangos puffanással ért földet a telefon, és ugyanebben a pillanatban egy villám hasított át az égen, egy másodpercre fénybe borítva minket. A csendet csak az eső hangja törte meg.

- Hogy szeretnéd? – kérdezte érdeklődő arckifejezéssel Casta. – Gyorsan és fájdalommentesen vagy lassan és kínok között? Melyik utat választod? Jó, hazudtam. Az első változat is jár egy kis szenvedéssel.

Megráztam a fejem, hogy egy kicsit kitisztuljon, de nem bírtam válaszolni. Már hogy is bírtam volna? Hiszen a saját halálomról kellett döntenem.

- Ha hagyod magad, ígérem, hogy a legkisebb sebet ejtem a nyakadon, hogy ne fájjon annyira, de ha nem… Abba inkább belegondolni se merjünk – mondta a vámpír csevegő hangnemben, mintha csak egy délutáni piknikre invitálna el.

- Kérlek, ne – suttogtam, és kitöröltem szemem sarkából a könnyeket tenyerem élével.

- Mondhatnám, hogy sajnálom, de az nem lenne igaz – mondta tettetett szomorúsággal Casta, és még a nagyobb hatás kedvéért egy hatalmasat sóhajtott is, mialatt megforgatta a szemét, de aztán újra rám vetette a tekintetét, és egy ideig farkasszemet néztem vele.

Úgy éreztem, ott rögtön meghalok, ahogy a kegyetlen, gyilkos szemek az enyémbe fúródtak. Egész testemben reszkettem, mint a nyárfalevél, a pulzusom a normális fölött lüktetett, az agyamban szünet nélkül kattogtak a fogaskerekek, mégis hogyan menekülhetnék meg, amikor gondolatmenetemet félbeszakította egy hang.

- Fuss! – lehelte a fülembe a vámpír, s kedélyesen felkacagott.

Rémülettől kitágult szemekkel néztem vissza rá, és azt kívántam, hogy bárcsak egy borzalmas rémálom lenne ez az egész, de a vámpír megérintette hideg kezével az enyémet, amitől visszacsöppentem a szörnyű valóságba.

Mintha Casta vette volna fel a földről a zsinórjaimat, a kijárat felé iramodtam, mintha nem is én irányítottam volna már önmagam, hanem a páni félelem, ami átjárta minden egyes porcikámat és végighullámzott a testemen.

Mintha kívülről láttam volna magamat, mintha csak külső szemlélő lettem volna az események közepette, már nem is éreztem a lábamat, a szívdobbanásaim is tompán hatoltak el a fülemig, s úgy éreztem, az idő megállt. Hátra sem néztem. Fölösleges lett volna, hiszen tudtam, hogy bármelyik pillanatban utolérhet a vámpír, és véget vethet rövid életemnek.

Határozottan elhittem már neki, hogy Ő tényleg egy vámpír. Ehhez kétségem sem férhetett. És ha tényleg egy vámpír, akkor a véremre szomjazik. De miért pont az enyémre? Több százezer ember rohangál még rajtam kívül a Városban, és amikor megkérdezném egyiküktől, hogy ő hisz-e a vámpírokban, legyintene egyet és kiröhögne, hogy elment a józan eszem.

Így hát futottam az esetleges biztonságot nyújtó kijárati ajtó felé, ám sosem érhettem el, ugyanis Casta a semmiből előttem termett, és egyenesen a karjaiba rohantam. Szó szerint.

- Megvagy – suttogta selymes hangon, de nem bírt megnyugtatni. A szívem úgy verdesett, mint egy kalitkába zárt kismadár, és ki akartam szabadítani magamat az öleléséből, de minden erőm cserbenhagyott, miközben arcomról csorogtak a könnyek.

- Nem akarok meghalni – ráztam meg a fejemet, és gyilkosom szemébe néztem. Nem láttam benne könyörületet.

- Csak egy pillanatig fog fájni, ígérem – biztosított egy kedvesnek szánt mosollyal, amit elrontott az a tény, hogy meg akar ölni és két hegyes szemfog tűnt fel ajkai közül, aztán megnyalta szája szélét, mint aki már előre élvezi.

Behunytam a szememet és megpróbáltam felkészülni a felkészülhetetlenre – a halálra. Már vártam, mikor vájnak a nyakamba a fogak, mikor hasít belém a fájdalom, mikor ereszkedik rám az örök sötétség.

Nem így képzeltem el a halálomat. Még nem akartam meghalni.

Arra eszméltem, hogy koppan a fejem a hideg padlón, aztán üvegcsörömpölést hallottam távolról, de amikor éles szilánkok sértették fel a bőrömet, rájöttem, hogy valami történt. Valami olyasmi, ami megmentette az életemet.

Hideg levegőt éreztem a hátamon, amitől összekoccantak a fogaim, s felnéztem. Egy betört ablakot pillantottam meg, és a vámpír sehol. Csak az eső kopogott egyhangúan az ereszen.

 Elment, futott át az agyamon ez az életmentő szó, s imbolygó léptekkel az ablakpárkányhoz botladoztam. Kinéztem az üvegét veszített ablakkereten, szememmel végigpásztáztam a sivár betonudvart, de senkit sem láttam odalent a lámpák gyenge fénykörében.

Csak az esőcseppek áztatták a szürke betont.


 

 

Igazán érdemes volt várni erre a történetre! Castát egy tőle nagyon idegen, mégis hozzá illő környezetbe helyezted, és őnála talán csak a főhősöd volt szimpatikusabb! Legjobban mégis talán az egésznek a hangulata fogott meg; talán hülyén hangzik, de számomra a történeted szürke színek kavalkádja fel-felvillanó vörössel. Hátborzongató. A végén pedig az a sejtelmesség… hát, nagyon kíváncsi lennék, mi történhetett! A stílusod is magával ragadó, átélhető, nagyon szépen fogalmazol. Csak gratulálni tudok!

 
 
 

 

Layouts

*barna #867059 *szürkéskék #b8c3d5 ez meg ilyen világosbarna #a49d8b *vagy még ez #a49d8b
 

Hivatalos, hogy jön a Haikyuu!! Gomisuteba no Kessen movie! Magyar nyelvû plakát, magyar feliratos elõzetes!    *****    Todoroki Shoto Fanfiction oldal, nézzetek be és olvassatok! Új Shoto nendoroid blog az oldalon!    *****    A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött :)    *****    Madarak és fák napjára új mesével vár a Mesetár! Nézz be hozzánk!    *****    Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?