Vanessa arra riadt fel a bóbiskolásból, hogy újra kopogtat valaki az ablakán. Tudta, hogy csakis egyvalaki lehet az éjnek évadján. Dühösen felpattant a padlóról, feltépte az ablaktáblát és szinte berántotta Williamet a szobába. Megfogta a gallérját és hirtelen behúzta a párkányról, hogy a vámpírnak reagálni sem maradt ideje.
- Te, te... - rontott neki Vanessa Williamnek őrjöngve, bár tudta, hogy semmi esélye sincs arra, hogy akár egy apró horzsolást is ejtsen a vámpíron, mégis ütlegelni kezdte ökölbe szorított kézzel a meglepett Willt.
A lány szemében kétségbeesett harag és könnyek csillogtak, erejét megsokszorozták vad érzései.
- Mindent tönkeretettél! - suttogta indulatosan egy ökölcsapás kíséretében, ami William bordáit érte. Meg sem rezzent az őt érő csapásoktól.
Vámpírunk pedig tűrte az ütéseket, hagyta, hadd tombolja ki magát a lány. Tudta, hogy hatalmasat hibázott, és megértette Vanessa rá irányuló haragját. Türelmesen várt, hadd csillapodjon le, mert csak akkor tud vele beszélni, addig is nézte Vanessa feldúlt, indulattól kipirult arcát. Haragos, zöld szemébe könnyek tolultak, szája széle remegett, szíve idegesen vert, amitől Will legszívesebben magához szorította volna a lányt és a fülébe suttogta volna, hogy szívből sajnálja és bocsásson meg neki, de nem mert semmit sem tenni, hátha még jobban magára haragítja Nessát.
Hirtelen ért véget a támadás, a lány szemébe diadalittas zöld fény ült ki, és gonosz mosollyal a vámpír arcába sziszegte:
- Te... szörnyeteg!
Ez a két szó mellbe taszította Williamet, érezte, ahogy rég holt szívébe fúródnak. Sokszor nevezték már így, de Vanessa elkeseredett, dühtől fuldokló hangja mélyen megérintette, és megmozgatott benne valamit. Egy régen elfeledettnek hitt érzést – a megbántottságot.
- Ne nevezz így, kérlek. – A hangja könyörgéssel volt tele. Hátrébb lépett a lánytól, aki egy újabb ütésre emelte a kezét, de hirtelen lehullott, ahogy látta a vámpír meggörnyedt vállát, lehajtott fejét.
- Szörnyeteg – ismételte meg Vanessa újra, de már kevesebb haraggal és több bizonytalansággal. William felemelte a fejét és szomorúan Nessa szemébe nézett.
- Nem vagyok szörnyeteg. Már régóta nem – mondta Will határozottan.
Vanessa maga elé emelte bekötözött kezét.
- Tényleg nem vagy az – felelte elkeseredett gúnnyal.
- Nem direkt volt, tudod nagyon jól – védekezett William. - Egyszerűen...
Nessa megfordult, hogy ne lássa a vámpírt, amitől Williamben bent akadt a szó. A lány hátat fordítva beszélt hozzá, mialatt kitörölte a könnyeket a szeméből.
- Egyáltalán nem érdekel, miért tetted ezt, csak tűnj el innen, és hagyj végre békén! Már így is mindent elrontottál... Hát már sohasem lehetek boldog? - fakadt ki. - Abban reménykedtem, hogy egy szebb jövő vár rám a férfi oldalán...
- Mi? - hökkent meg Will, a lány szavába vágva.
Maga felé fordította Nessát, hogy a szemébe nézhessen.
- Igen, jegyben járok – emelte fel dacosan a fejét Vanessa belenézve a vámpír szemébe, és megmutatta bal kezén a jegygyűrűt. - És most miattad fogom elveszíteni azt, akit szeretek, mert el kell mondanom neki mindent...
- Sajnálom – vágott közbe a vámpír.
- Sajnálod? Hah, ez nem elég. Ha vissza tudnád pörgetni az időt, ha meg nem történtté tudnád tenni a találkozásainkat, talán megbocsátanék, de így...
- Szükségem van rád, Nessa! - rázta meg a lány vállát William, és önmagát is meglepte, hogy ilyen hirtelen bukott ki belőle a kemény igazság, így hát gyorsan el is engedte Nessát.
- Tessék? - Most Vanessán volt a meghökkenés sora. Kerekre nyílt a szeme a meglepettségtől. - Ezt hogy érted? Nincs elég ember a városban, akiből tudnál... Ö... Inni? Miért pont én?
Folyamatosan elvékonyodott a hangja, ahogy beszélt, s néhány apró könnycsepp is kiült a szeme sarkába.
Will megsajnálva a lányt az ágyhoz vezette. Vanessa rögtön lerogyott rá, és teljesen megsemmisülve a vámpír szemébe nézett.
- Nekem rád van szükségem. Egyedül rád. Csak te tudsz segíteni a bajomon.
- A hangokra gondolsz? - kérdezte Nessa fahangon.
- Azokra – bólintott kelletlenül Will.
- Hallgatlak.
- Amikor megharaptalak... - Dühös fény villant Nessa szemében, William rögtön mentegetőzésbe fogott. - … amit igazán szívből sajnálok...
- Már ha lenne olyanod.
- Ne bosszants föl! Szóval, amikor megéreztem a véred ízét, elhallgattak a hangok. Megszűntek.
- És ehhez nekem mi közöm? - kérdezte Nessa türelmetlenül, bár sejtette a szomorú összefüggést.
- Csak te gyógyíthatsz meg, Nessa! - kiáltotta el magát a vámpír, mire a lány felugrott az ágyról.
- Halkabban, mert felébrednek – szidta le Williamet, aztán visszaült és eligazgatta magán a hálóinget, miközben elkezdett gondolkodni.
- Bármit megteszek azért, hogy... - hirtelen elhallgatott és bocsánatkérő pillantással Vanessára nézett.
- Hogy a véremet szívd, értem én – fejezte be a félbehagyott mondatot Nessa, és megborzongott a gerince tájékán. Felállt, elkezdett járkálni fel s alá a szobában. Will követte a szemével a mozgását. Feszülten várt a válaszra.
- Nos? - kérdezte feléledő türelmetlenséggel.
- Sss, gondolkodok – intette le a lány a vámpírt, és tovább járkált. Fejében szélsebesen száguldottak a gondolatok, ahogy próbált mérlegelni, dönteni, alkut kötni saját magával.
Így is, úgy is megszerzi magának, amit akar. Nem tudok egy vámpírral harcolni. Ha ellenállok, csak rosszabb lehet, de ha alkut tudnék vele kötni...
A türelmetlenül álldogáló Willre nézett, és megállt.
- Szóval? - vonta fel érdeklődőn az egyik szemöldökét William.
- Alkut ajánlanék – felelte kemény hangon Nessa, amit még az apjától tanult el.
- Te?
- Én.
Will megvonta a vállát és sóhajtott.
- Mik a feltételeid?
- Ha már amúgy is bármit megtennél a véremért, mit szólnál ahhoz, ha megtudhatnék valamit rólad? Egy-két kérdés az álmommal kapcsolatosan. Csupán ennyit kérek.
- Ó! Csak ennyi? - kérdezte tettetett közönnyel William, de feléledt benne a félelem, hogy a lány mindenre rá fog jönni. Így sem áll távol attól, hogy megtudja az igazságot. Főleg, hogyha a szülei is... - De azzal ugye tisztában vagy, hogy meg is szeghetem az alkunkat? Bármikor megkaphatom azt, amit akarok, és nem kell hozzá a beleegyezésed, de az az áldott jó szívem...
- Meg akarom tudni, ki vagyok... És azt, hogy te ki vagy – vágott a lány a vámpír szavába kemény, ellentmondást nem tűrő hangon, szemében elszánt tűz égett.
Megállt volna Williamben az ütő, amikor meghallotta az utolsó mondatot, ha még vert volna a szíve, így viszont csak megtántorodott, mire Nessa utána kapott.
- Megint a hangok? - kérdezte együtt érzőn, s kihunytak a fények a szemében.
- Tessék? - ingatta meg a fejét a vámpír. - Ó, nem, nem. Semmiség.
- Akkor... Áll az alku? - sürgette Nessa.
- Hadd gondolkodjak – mosolyodott el Will, szemfogai megcsillantak a gyér fényben.
Néhány percig mozdulatlanul állt és Vanessán legeltette a szemét, aztán felsóhajtott, felvette a közönyösség álarcát, miközben belül hatalmas csatát vívott önmagával.
- Rendben van, áll az alku – mondta ugyancsak tettetett unalommal.
Vanessa mosolyogva a vámpírhoz lépett, előrenyújtotta a jobbját, de Will kézfogás helyett csókot lehelt a lány kezére. Az illendőnél kicsivel többet időzőtt az ajka Nessa kézfején, mialatt hallgatta az ereiben dübörgő vért és beszívta a bőréből áradó különleges illatot.
- Öröm volt önnel üzletet kötni, Miss Brighton – nézett a lány szemébe mosolyogva. Elővette a legselymesebb, legudvariasabb és legcsábítóbb hangját, amitől Nessa szíve egy kicsivel gyorsabban kezdett el verni, mire William arcán még szélesebb mosoly terült szét.
- Önnel is, Mr... - És ekkor döbbent csak rá Vanessa, hogy még a vámpír családnevét sem tudja.
- Reed. Lord William Reed – segítette ki készségesen a lányt Will egy elegáns meghajlás kíséretében.
- Hát, akkor önnel is öröm volt üzletelni, Lord Reed – mosolyodot el fáradtan Nessa.
- Nem félsz? - kérdezte hirtelen William, az előbbi pillanat komolyságát a sutba dobva.
- Mitől? - kérdezte Vanessa nagyokat pislogva, álmatag hangon.
- Hát... A harapásomtól.
- Most, hogy mondod... - nyelt egy nagyot a lány, előbbi fáradtságát teljesen elfelejtve. - Határozottan félek. Főleg úgy, hogy már volt szerencsém megtapasztalni, milyen is.
- Még egyszer bocsánat és igazán restellem, de majd próbálom úgy csinálni, hogy ne nagyon fájjon – ígérte a vámpír mohón csillogó szemekkel.
- Igazán megnyugtató...
- A lényeg az, hogy lazítsd el magad, amikor...
- Ne mondj többet! - kapott a nyakához sápadozva Vanessa. - Azt hiszem, kezdek rosszul lenni.
- Bocsánat – morogta Will. - De térjünk rá az üzleti részre: mikortól várhatom a kérdéseidet? És egyálatlán: milyen kérdéseket akarsz nekem feltenni?
- Halvány lila sejtelmem sincs róla - próbálta meg Vanessa elütni az ügy komolyságát azzal, hogy fáradtan elmosolyodott. - Csak... Mesélj őszintén a múltadról, hátha eszembe jut valami az álmommal kapcsolatban. És én mikor...? - akadt a szó a torkán. Lehunyta a szemét. - Tudod.
- Csak akkor, ha szükségem van rád. Ne aggódj, elég néhány csepp is. Az biztos, hogy nem a vérveszteségbe fogsz belehalni – mosolyodott el biztatóan a vámpír.
Vanessában kezdett feltámadni az életösztön és vele együtt a félelem is, így megpróbált a lehető legtávolabb húzódni Willtől, csak útjába állt az ágy és a fal.
- Ez... megnyugtatott – nyögte végül elhaló hangon. Izzadtságcseppek jelentek meg a homlokán, ahogy kezdett benne tudatosulni, hogy mibe is keveredett bele. - És... általában... Mikor vannak rossz napjaid?
- Változó. De legfőképp akkor, amikor felbosszantanak, vagy ha megszólal a fejemben a pokol. Olyankor nem jó, ha bárki is ujjat húz velem – felelt William némi fenyegető éllel a hangjában.
- Nem tudnál egy kicsit kevésbé ijesztő lenni? A hideg futkos a hátamon. Nem akarok belegondolni, mibe mentem bele. De nem volt más választásom, ugye?
- Sajnálom, de végül is te ajánlottad fel. Én így is, úgy is megszereztem volna a véredet – vonta meg a vállát William, a legkisebb sajnálat jelét sem mutatva. - És köteles sem vagyok betartani az ígéretemet – akár hazudhatok is, vagy egyszerűen... Kiszívhatnám a véredet. Még a beleegyezésedet sem kérném, csak hát... Unom a sikítozást, rúgkapálást, haláltusát... - Abbahagyta a felsorolást, látva a lány holtsápadt, rémült arcát. A szeplők apró fénypontokként világítottak fehér bőrén a gyertya lángjában, zöld szeme hatalmasra tágult, íriszében sárga pontok táncoltak, kócos haja vörös tűzben égett, a bő, vékony hálóingen átsejlettek a lány vonalai. A vámpír hirtelen gyönyörűnek látta Vanessát, ahogy ott állt előtte az ijedtségtől dermedten.
- Elég – suttogta rekedten Nessa. Borzongás futott végig rajta, karjait maga előtt összefonta.
- Én csak próbálok őszintén beszélni veled – sóhajtott Will.
Vanessa leült az ágyára, letörölte a homlokáról a verítéket, és felhúzott térdére támasztotta az állát. Elnyomott egy ásítást, de a pillái folyton le akartak csukódni.
- Akkor, kérlek, próbálj meg kevésbé őszintén beszélni arról, hogy mire vállalkoztam – suttogta.
William a falon függő órára pillantott, aztán a lány fáradt arcára.
- Azt hiszem, ideje mennem, ha nem akarok egy kupac hamu lenni a padlódon.
Nessa értetlenül pislogott a vámpírra, és elnyomott egy újabb ásítást.
- Hamarosan hajnalodik, és a napfény nem éppen a legjobb barátom – segített neki Will.
- Ó, értem. Már ennyi az idő? - kapta fel a fejét a lány.
- Igen, úgyhogy itt az idő, hogy távozzak. Viszlát, Vanessa!
- Viszlát, William!
Will Nessához hajolt, és a fülébe suttogta:
- Köszönöm. – Aztán felugrott az ablakpárkányra, még egy utolsó pillantást vetett a lányra, leugrott az utcára, hogy a hajnal első sugarai háza biztonságában érjék.

Következő >>