A hold a felhők mögé bújt, mintha félt volna valamitől… Mintha magától az éjszakától riadt volna meg hirtelen, s a fekete bársony fellegek mögött keresett volna menedéket, hogy eltakarhassa sápadt arcát a közelgő veszély elől. Mintha jósnő lett volna…

Vanessa türelmetlen kopogásra ébredt fel legmélyebb, álomtalan álmából. Rácsodálkozott, hogy sem a kisbabával, sem Williammel nem álmodott, és néhány kósza pillanatig lustán elgondolkodott a dolgon, még a fáradtságot sem véve, hogy kinyissa a szemét.
Újabb, erőszakosabb dörömbölés verte ki végleg a kábultságot belőle. Most már fel is tudta fogni, honnan érkezik a füléhez az álomölő zaj. Nagy nehezen ki tudta nyitni az egyik szemét, aztán a másikat is, laposakat pislogott, és még kellett hozzá egy kis idő, mire hozzászokott az őt körülvevő sötétséghez. Lassan az ablak felé fordította a fejét, ahol meglátta a párkányon egyensúlyozó Williamet lobogó fekete köpenyében, ahogy kontúrjai élesen kirajzolódnak a fekete éjszakában.

Nessa sietve felkelt az ágyból, a sötétben tapogatózva az ablakhoz botladozott, és résnyire kitárta. A hideg szél besüvített a szobájába, befújt a hálóinge alá, átjárta a lány minden egyes porcikáját, amitől vacogni kezdett a foga és beleborzongott a fagyos fuvallatba, de szigorúan összehúzott szemöldökkel Willre nézett, amivel azt sugallta, hogy nem örül annak, amiért legmélyebb álmából felverik holmi ablakzörgetéssel.

- Tűnj innen! – suttogta összeszorított fogakkal, és kezével hessegető mozdulatot tett a vámpír felé, aztán dideregve összefonta karját a mellkasa előtt, hátralépett az ablaktól, miközben résnyire szűkült, fürkésző szemekkel Williamet nézte.
Talpa alatt a padló átfagyosodott, egyik lábáról a másikra állt, hogy ne fázzon annyira, mialatt idegesen az alsó ajkát harapdálta.

- Nem – válaszolta Will kurtán, és feljebb tolta az ablakot, hogy be tudjon rajta mászni.
- William… - susogta lágyan egy túlvilági női hang, aztán egy éles, kárörvendő kacagásban tört ki, amitől vámpírunk hátán a hideg futkosott és görcsbe rándult a gyomra. Igyekezett összeszedni magát, és esdeklő pillantással Vanessára nézett. A vámpír és a lány pillantása találkozott egy röpke másodpercre, de Nessa lekapta róla a tekintetét, és tettetett elmélyültséggel a padló erezetét kezdte el nézegetni.

- Menj…
- Mondanom kell… valamit – támolygott a lányhoz Will, mire Nessa még távolabb akart húzódni tőle, csakhogy útját állta az ágy, s felbukott benne, rázuhanva a párnákra.
- Mondanom kell valamit – ismételte meg William jóval határozottabban.
Annyira közel hajolt Vanessa arcához, hogy a lány minden egyes szeplőjét meg tudta volna számolni, ha akarja.
Nessa elfordította a fejét és behunyta a szemét, miközben visszatartotta a lélegzetét, és várta, hogy mi fog történni. Érezte, ahogy a jeges rémület felkúszik a gerincén, a torkát fojtogatja és nyelni sem bír tőle.

- Hangokat hallok – jelentette ki William olyan halkan, hogy a lány szinte meg sem hallotta.
Aztán a vámpír fejében egy éles kiáltás csatlakozott a kánonhoz, mire Will fájdalmas grimaszt vágott, és átkozódva keresett valami támaszt, amibe megkapaszkodhat, csakhogy hirtelen megszédült, elvesztette az egyensúlyát, s beverte a fejét az ágy sarkába, de ha már úgyis a földre került, ott is maradt. Két térde közé szorította a fejét, fojtott hangon káromkodott, miközben újabb és újabb hangok csatlakoztak a fejében lévő túlvilági kórushoz.
Egyre jobban eluralkodott Williamen a kétségbeesés, ahogy hangosabbá és hangosabbá vált a suttogás, néha pedig egy hördülés vagy sikítás szakította félbe, és Will torkából halk, nyöszörgés-szerű hang tört fel, olyasféle, mint amikor a kutyák szűkölnek. Nem tudta tovább féken tartani az elméjében tomboló káoszt, teljesen legyengítette, és belefáradt, hogy állandóan őket kell hallania.

Vanessa ijedten nézte, ahogy a vámpír szenved. Felkönyökölt az ágyon, és onnan figyelte Williamet. Nem tudta eldönteni, hogy mit kéne tennie. Először arra gondolt, hogy segítségért kiált, de ahogy jobban belegondolt, Will igazán ártalmatlannak tűnt a fájdalomtól remegve a padlón, és a lány megszánta szerencsétlent.

Lecsúszott az ágyról és a vámpír mellé kucorodott. A szeme sarkából Williamre pillantott, aztán gyorsan le is kapta róla a szemét, és a szoba egyik sarkát nézte, mialatt a szája szélét harapdálta. Feszélyezve érezte magát vámpírunk társaságában, és legszívesebben sikítva kirohant volna a szobából, mégis ott maradt vele, s félénken Will keze után nyúlt, de a vámpír idegesen rávicsorított, eltántorítva a lányt a szándékától.

- És mit mondanak? – kérdezte meg Vanessa halkan, de nem nézett William arcára, helyette a földre szegezte pillantását és hálóinge szélével játszadozott, de amikor nem kapott választ, mégis muszáj volt egy röpke másodpercre a vámpírra néznie. És amikor a fekete szembogárba nézett, nem látott benne mást, csak homályt és értetlenséget. A máskor oly hidegen és áthatóan csillogó szemeket elködösítette a fájdalom, amitől a lánynak összeszorult a torka.
- Mármint a hangok… Mit mondanak? – tette érthetővé a kérdését, és Will tekintetében végre egy kis fény csillant meg a sötétségben.
- A nevemet – válaszolt akadozó nyelvvel a vámpír, és újra elfintorodott.

- Ó – bólintott Nessa, mint aki mindent ért, közben pedig fogalma sem volt róla, hogy miken megy keresztül a vámpír azokban a másodpercekben.
- Segíts!
- Mégis miben?
- Elhallgattatni a hangokat – suttogta Will, s szemében lázas csillogás lobbant.
- Ezt nem értem – rázta meg a fejét Vanessa.
- Az a legnagyobb baj, hogy én sem – nevetett fel keserűen a vámpír. – Még sosem találkoztam senkivel, aki az áldozatai hangját hallja. Csak én vagyok ezzel megátkozva.
- Áldozatok? – nyelt egy nagyot Nessa, miközben arrébb csúszott tőle.
- Miért, mit gondoltál, a fényből táplálkozok? – kuncogott William, és mosolyra húzódott a szája. – Olyan naiv vagy, Nessa… Ugye, szólíthatlak így?
- Per… persze – válaszolt a lány elcsukló hangon, és arca majdnem olyan fehér volt, mint a vámpír sápatag bőre. – Csak elfeledkeztem róla.
- Miről? Arról, hogy vámpír vagyok? – somolygott William és magában nevetett, hogy csak úgy rázkódtak a vállai. – Már megbocsáss, de ez egy elég… Hmm… Nyilvánvaló tény, amiről nem lehet csak úgy megfeledkezni.
- De én mégis meg tudok – sütötte le a lány a szemét, és hálóingje csipkeszegélyével kezdett el babrálni.
- Mert naiv vagy – ismételte meg előbbi megállapítását a vámpír, és felszisszent a fejébe hasító fájdalomtól. Újra felerősödött a suttogás, és önkéntelenül is felkiáltott, Vanessa pedig a vámpír szájára tapasztotta a kezét.

Rosszul tette, ugyanis William nem bírta türtőztetni magát, és önmagából kikelve a lány csuklójába harapott, mire Nessa felsikoltott, és megpróbálta ellökni magától a vámpírt, de Will nem engedte el, csak még közelebb vonta magához.
- Eressz! – sikított fel a lány, mire a vámpír engedett a szorításon, és Vanessa ki tudta húzni a karját William tenyerei közül. Ezután rémült, feszült csend következett.
Mindketten egymást nézték. Vanessa az ijedtségtől tágra nyílt szemmel bámult Willre, mialatt sebes csuklóját markolászta, szíve a torkában dobogott, úgy, hogy azt hitte, menten kiugrik a torkán, a vámpír pedig csodálkozva, mohón csillogó tekintettel nézte, ahogy a lány alkarján végigfolyik a pirosló vér, aztán a könyökéről lassan fehér hálóingére csöpög, vörös rózsákat festve rá. William megnyalta a szája szélét, de amikor szeme találkozott Nessáéval, és látta, hogy mennyire megrémült a lány, nyelt egyet, hogy leküzdje szomjúságát.

Csak hallgatta a kettejük között beállt csendet, és élvezte, hogy eltűntek a hangok a fejéből, de végül megszólalt:
- Sajnálom – suttogta William őszinte hangon, ahogy meghallotta két pár papucs surrogását a padlón, aztán kiugrott az ablakon.
Vanessa a döbbenet, a félelem és a meglepettség vegyes érzésével nézett a vámpír után, miközben a sebre nyomta ép kezét, hogy elállítsa a vérzést. Zsibbadtság telepedett rá, nem bírt megmozdulni, csak nézett ki a nyitott ablakon a hideg, csillagtalan éjszakába, és hallgatta szíve szapora dobogását.

- Nessa!
Egy rémült kiáltás hatolt el a lány tudatáig, és egy pillanatig fel sem fogta, hogy őt szólítják, de aztán lassan a hang irányába fordult, és meglátta anyját.
Eva Brighton homloka kétségbeesett ráncokba szaladt, őzbarna szemei kerekre tágultak a látványtól, ahogy végigfutott tekintete Vanessán, és szája széle megremegett, de a következő pillanatban már uralni tudta arcizmait, és egy nyugodtnak mondható kifejezés ült ki az arcára.
- Mi történt veled? – kérdezte rekedtesen Mrs. Brighton, és lánya mellé térdelt, nem törődve azzal, hogy hálóinge esetleg véres lesz.
- Semmi, anya – rázta meg gyorsan a fejét Nessa, mialatt megpróbálta behúzni sérült kezét hálóinge bő ujjában és a háta mögé rejteni – nem sok sikerrel.
- Mutasd, Vanessa! – szólt ellentmondást nem tűrő hangon az anya, mire a lány kelletlenül előrenyújtotta vérző bal karját.

Mrs. Brighton kezébe vette Nessa kezét, és undorodó arckifejezéssel alaposan szemügyre vette a harapásnyomot, aztán olyan hirtelen eresztette el Vanessa csuklóját, mintha a lány leprás lenne, és mintha az anya attól félne, hogy megfertőződhet.
- Nincs semmi bajom – motyogta Nessa, és megpróbálta elkerülni anyja dühösen villámló tekintetét, de nem tudta.
- Megharapott... Megharapott egy! – visította Mrs. Brigthon önmagából kikelve, mire az ajtóban megjelent Benjamin Brighton is, de neki félelem ült ki az arcára, nem pedig harag.

- Mi történt? – kérdezte olyan hangon, mint aki már mindenbe belenyugodott, mint aki már mindent látott, és semmivel sem lehet kizökkenteni ebből az állapotából.
- Megharapták! – kiáltotta Eva Brighton megvető hangon. Felugrott fel a földről, és szeméből könnyek patakzottak. Megfogta lánya kezét és maga után húzta, felmutatva a még mindig enyhén vérző sebhelyet.
Mr. Brighton egy pillanatig a sebet nézte, aztán Vanessára pillantott, de nem futott át arcán semmiféle érzelem jele. Már rég megtanulta palástolni érzéseit.
- Hozok fertőtlenítőt – jelentette ki, és már el is tűnt, hogy megkeresse a szert a fürdőszobai orvosságos szekrényben.

- Ennyi? Csak ennyit tudsz hozzáfűzni ehhez? – kiáltott férje után Mrs. Brighton, és hirtelen megpördült, hogy a zavarában padlót tanulmányozó Vanessához intézze további szavait, immár nyugodt, jéghideg hangon. – Nagyot csalódtam benned, kislányom. Hatalmasat.
- Anya, én… - kezdett volna bele a lehetetlen mentegetőzésbe Nessa, de anyja egy kézmozdulattal leintette.
- Nincs szükségünk a magyarázkodásodra. Megtörtént, és kész. Daniellel kell elszámolnod ezzel. Nem nekünk tartozol magyarázattal, hanem neki. Találj ki egy szép mesét, vagy mondd el az igazat, nekem teljesen lényegtelen, de jobban teszed, ha kitálalsz a teljes igazsággal.
- Nem – nyögte ezt az egy, kétségbeesett szót Nessa. Torkába kúszott a jeges rémület, hogy mi lesz akkor, ha…?
Mi lesz akkor, ha Daniel megtudja az igazságot? Hogy kiskorától kezdve egy álmot lát, amiről úgy érzi, hogy a múltja vagy éppen a jövője részét képezi, és mi lesz akkor, ha megtudja, hogy néha-néha beugrik hozzá egy vámpír, aki egy kis éjféli csevegésre sarkallja, de nem akarja megharapni, csak egészen véletlenül történt meg a dolog, mert ezt a vámpírt őrületbe kergetik azok a hangok, amiket hall. És nem mellékesen ez a vámpír az álma főszereplőjévé vált első találkozásuk után, s azóta is vele álmodik.

Kész agyrém, gondolta Nessa, és csak akkor rezzent össze, amikor hozzáért a kezéhez a fertőtlenítő. Felszisszent, de tűrte, hogy édesanyja ellássa a sebét. Megalázkodással és szégyennel telve tűrt.
Észre sem vette, mikor lett kész a tisztítással Mrs. Brighton, csak azon kapta magát, hogy anyja az ajtóból kíván neki jó éjszakát, de mintha nem is a küszöbről, hanem az utcáról suttogott volna, olyan tompán hallotta a hangját, és csak egy bágyadt, szomorú mosolyra futotta Vanessának, aztán behunyta a szemét.

Következő >>