William a szobája sarkában kuporgott fejére szorított kezekkel és összeszorított szemekkel, mialatt a tomboló káoszt próbálta elhallgattatni meglehetősen sikertelenül. Lüktetett a feje, s úgy érezte, nem bírja tovább. Elveszti a még megmaradt eszét is, ha az örökkévalóság minden egyes napján hallania kell áldozatai emlékeinek hangját.

Egész nap a fülébe pusmogtak a hangok, emlékeztetve rá, hogy létezése rosszabb az elkárhozásnál.

Will fel-alá járkált a házban, ajtókat csapkodott és üvegeket tört, tehetetlenségében Raquelle-l veszekedett, aki persze mit sem tehetett róla, hogy vámpírunkat gyötri a múlt… Vagy inkább a szörnyű bűntudat?

 Ahogy leszállt az est, csak tovább erősödött a sustorgás, az elviselhetetlenségig fokozódva, hogy a vámpír szinte ordított kínjában, de nem tudta elcsendesíteni a zűrzavart.

- Tényleg nem tudok segíteni? – kérdezte anyáskodó hangon Raquelle vállal nekidőlve a falnak, másik karjában egy üveg whiskeyvel, amit messze tartott a vámpír kezétől, nehogy véletlenül is elérhesse.

- Ha esetleg ideadnád azt a rohadt üveget – nyögött fel William fájdalmában és elkeseredettségében, ahogy egy éles sikoly hasított a fejébe, és kínjában a saját karjába harapott bele, de ez sem segített.

A hangok továbbra is őrjítően kavarogtak elméjében, nem hagyva egy percnyi békességet sem számára, de Raquelle mintha meg sem hallotta volna, továbbra is a résnyi ablakon kitekintve nézett bele a sötétségbe. Csak messziről hallotta meg a vámpír morgását, egészen máshol járt az esze.

- Parancsolj – nyújtotta át az életmentő italt egy elégedett vigyorral, amikor megunta William szenvedésében való gyönyörködését, és egy kecses mozdulattal leült mellé a padlóra, aztán térdére hajtott fejjel, szenvtelen arccal nézte a vámpírt, miközben önkéntelenül is apró mosolyra húzódott a szája.

Will úgy kapott az üveg után, mint aki már két hete nem ivott egyetlenegy cseppet sem. Nagy kortyokban nyelte a whiskeyt, ami szinte szó szerint felmarta a torkát, de nem törődött vele, csak az számított neki, hogy minél előbb szűnjenek meg a hangok a fejében. Csendre és békességre vágyódott, meg arra, hogy Raquelle is végre elmenjen.

- Rendben, Will, elég volt – tépte ki a vámpír ujjai közül az üveget, és meglötyögtette a benne maradt lét. – Majdnem megittad mindet. Le akarsz részegedni?
Rosszallóan ingatta jobbra-balra a fejét, miközben felállt a földről, hátravetette a válla fölött gyönyörű lángvörös haját, és lassú, kecses léptekkel az ablakhoz libegett.

- Hogy találtad ki? – kérdezte a vámpír bárgyú vigyorra húzott szájjal, és az üveg után nyúlt, de Raquelle egy gyors kézlegyintéssel elrántotta előle.

- Már a képességeid sem a régiek – sóhajtott sajnálkozva a nő. – Az alko’ol rossz ’atással van rád, mon chéri. Csak sajnálni tudlak.

- Nem érdekel! – hördült fel William, és felpattant a földről, a vámpírnő elé ugorva. – Nem érted, hogy szükségem van rá?
Megtántorodott, ahogy a hangok egyre erősebben tomboltak a fejében, az alkohol szétáramlott a testében és kezdett elhomályosulni a látása, ahogy egyre rosszabbul érezte magát.

- Más segítség nincs? – kérdezte Raquelle, s húzott egyet a whiskeyből, csak hogy tovább hergelje Willt, aztán nemes egyszerűséggel kiöntötte a megmaradt italt az ablakon – rá az egyik páfrányra, ami a ház tövében nőtt ki.

- Nincs! – ordított fel vámpírunk teljesen kikelve magából, és megragadta Raquelle torkát. – Fogalmad sincs, mi történik velem, így jogod sincs ítélkezni fölöttem.

William hangja keserűen és fenyegetően csengett, de Raquelle erre csak kajánul elvigyorodott, mint aki tényleg élvezi, ha valakit egyik nyomorúságos percében láthat, kiszolgáltatva mások kényének-kedvének. És Will pont egy ilyen helyzetben volt.

- Bűzlik a szád a piától – jegyezte meg rekedtes hangon a vámpírnő, mivel a vasmarok szorítása még erősebbé vált a torka körül, és a vámpír szemében kegyetlen elhatározottság csillogott.

- Esküszöm, megteszem – sziszegett fenyegetőzve William, miközben fejében továbbra is a nevét susogták túlvilági hangon múltja kísértetei.

A falhoz szorította Raquelle-t, aki felnyögött fájdalmában. Az egész szoba forgott és imbolygott körülötte, mintha nem is a szárazföldön, hanem az óceán kellős közepén hánykolódott volna egy óriási viharban.
A vámpírnő próbálta lefejteni Will ujjait a nyakáról, de gyengének bizonyult hozzá, és végül hatalmasat sóhajtva megadta magát.

- Rendben, Will, engedj el – suttogta kiengesztelőnek szánt hangon, és kinyújtotta kezét a vámpír arca felé. – Légy szíves…

- Csak akkor, ha végre békén hagysz… Legalább te! – William szinte kiabált, hogy túlharsogja a lármát.

Raquelle válasz helyett egyet mordult, aztán egy aprót biccentett, mire a nyakát szorongató ujjak elengedték, s a vámpírnő megkönnyebbülten felsóhajtott. A torkát tapogatta, és gyorsan szedte a levegőt, miközben Will minden egyes mozdulatát összevont szemöldökkel kísérte. Erősen gondolkodott a vámpír viselkedésén, mert eddig sosem látta ennyire ingerültnek, de csak leült az ablakpárkányra, és bámult ki az ablakon.

- William, William, Will… - susogták őrjítő összevisszaságban a vámpír agya mélyén a hangok, s kárörvendő kacagás harsant a fejében. Úgy érezte, ha tovább kínozzák, beleőrül. Feje két oldalára szorította kezeit, és a bárszekrényhez támolygott. Raquelle William felé fordult, de nem segített neki, csak nézte, hogyan szenved.
- Csendet! – ordította el magát William, és érezte, hogy a sírás fojtogatja a torkát, de inkább dühösen a falba rúgott, aztán a földre kuporodott, s várta, mikor lesz vége. Kínjában a padlót kaparta, fejét a térdére támasztotta, arca eltorzult a fájdalomtól, és nyöszörgött. Végtelenül gyengének és szánalmasnak érezte magát a vámpírnő előtt, amiért így kell látnia őt.

- Menj innen – lehelte, s ködös tekintettel Raquelle-re nézett.
- Szokj le, mert ’a így folytatod, csak még rosszabb lesz.
- De ha egyszer nincs más gyógyszer a bajra! – kiáltott fel magatehetetlenül William.
A vámpírnő jégkék szemét kereste, hogy belenézhessen, hogy végre Raquelle is átérezze, mit él át minden egyes nap, de nem lelte meg, mert a vámpírnő kerülte a pillantását.
Mintha meg sem hallotta volna Raquelle Will kérését, leszökkent az ablakpárkányról, a bárszekrényhez ment, kivett egy üveg Johnny Walkert, és a vámpír kezébe nyomta.

- Tessék, ez az utolsó – tette hozzá még kemény hangon, s újra a vámpír mellé ült. Tenyerébe támasztotta fejét, s úgy nézte, ahogy William lehunyt szemmel issza a skót whiskeyt. Egymás után nyelte a kortyokat, megállás nélkül, míg ki nem ürült az üveg, aztán kimerülten a padlóra dőlt, és próbálta csitítani a remegést a testében. Végre abbahagyták a kínoztatását.
- Remélem, elég volt mára ennyi a kis magánszámodból – tépte ki Will kezéből az üres üveget Raquelle, és feltápászkodott a földről.
- Azt hiszed, jókedvemben csinálom ezt? – bődült el a vámpír, de szájában összefolytak a szavak. Megrázta a fejét, és egy fenyegető vicsorítás kíséretében felugrott. A vámpírnőre vetette magát, de Raquelle könnyedén lelökte magáról, aztán fintorogva az ajtóig hátrált, és onnan nézte a földön szenvedő Willt.

- Nevetséges vagy! – ejtette ki a két becsmérlő szót francia akcentusával olyan lesújtóan és undortól csöpögően, hogy William feje lüktetni kezdett tőle, elborította agyát a vak gyűlölet, de nem szólt semmit sem, csak érezte, ahogy elönti minden egyes porcikáját a harag és a szesz forrósága.

Összeszorított ököllel és megfeszült izmokkal állt a szoba közepén, mereven a dacosan álló vámpírnőt nézve, mélyeket lélegzett, hogy le tudja magát csillapítani, de nem tudta fékezni indulatait.
Raquelle a kilincsre tette a kezét, kinyitotta az ajtót, és a hideg téli szél arcába fújta lángvörös haját, de kirázta szeméből, s megvetően tovább fürkészte William haragos arcát.

- Elmegyek vadászni, addig legalább kiszellőztet’eted a fejedet egy kissé, mon chéri. ’A le’iggadtál, majd megbeszéljük. Au revoir, Will!
- Vissza se gyere! – kiáltotta a vámpír dühtől elcsukló hangon, de még mindig nem mozdult meg.
A hideg levegő átjárta a tüdejét, amitől elméje valamennyire kitisztult, de az alkohol továbbra is fűtötte a vérét. Egy tétova lépést tett a vámpírnő felé, de érezte, hogy nem bírna uralkodni magán, ha jobb lábát a bal elé helyezné, így csak egy dühös mordulással köszönt el Raquelle-től, aztán hátat fordított neki, s fújtatva kirohant az előszobából.

Raquelle büszkén feltartott fejjel lépett át a küszöbön, s becsapta maga mögött az ajtót, amelynek hangja még sokáig William fülében dübörgött. Magára maradt az üres, hatalmas házban áldozatai szellemeivel, akik az egész házat betöltötték túlvilági sóhajaikkal, sikolyaikkal, suttogásiakkal – őrült patáliát csapva vámpírunk fejében.

William végre mozdítani tudta a lábát, és első dolga az volt, hogy belerúgott az ajtóba, ami nem tehetett semmiről. Homlokát a falnak támasztotta, és neki- nekiütötte, mialatt szidta önmagát; azokat, akiket megölt, hogy vérükkel csillapítsa szomját, átkozta Raquelle-t, ez a szitokáradat lassan-lassan átalakult könyörgéssé, végül halk, tehetetlen nyögésekbe torkollott. Aztán elhallgatott, kimerülve a földre csúszott s ott is maradt volna, ha valami megmagyarázhatatlan erő mégis arra nem készteti, hogy felálljon, leakassza a fogasról fekete köpenyét, majd magára vegye, és kilépjen a nedves utcára. A csuklyát mélyen az arcába húzta, s nekivágott a ködös éjszakának.

Következő >>