Az álom nem talált rá Vanessa szemeire. Miközben az ágyában forgolódott, egész teste rázkódott az elfojtott zokogástól, s amikor megnyugodni látszott, mélyeket sóhajtozva kinézett az ablakon, aztán keresztbefonta karját a mellkasa előtt, körmeit mélyen belevájva a hátába, és szorosan összezárta szemeit. Hátradőlt a puha párnákra, térdeit az álla alá húzta, úgy ült a sötétségben, mialatt könnyei átáztatták hálóingét és marták a szemét, mint a sav.
Semmire sem akart gondolni, felejteni akart és elbújni az egész világ elől, mert úgy érezte, a szégyen foltja sosem mosható le róla. A titkok teljesen maguk alá gyűrték, eltaposták és összetörték lelkét, amely már sokat gyötrődött az évek alatt, s fájdalmát csak a szülei és Daniel iránti szeretete enyhítette.
Hirtelen elcsuklott a sírása, de csak ült, és mereven maga elé nézett. Úgy érezte, mintha a könnyekkel néhány érzés is távozott volna belőle, és csak a kétségbeesés, a félelem meg még valami más, fojtogató fájdalom maradt utána.
- El kell mondanom az igazságot Dannynek– suttogta rekedten, kicserepesedett szájjal, csak úgy, önmagának. – Meg kell tudnia mindent rólam… Talán még nem késő!
Ezután újra feltört belőle a hangtalan zokogás, és álomba sírta magát, de ott sem talált megnyugvást, mert álmában a fekete köpenyes William folyton őt fürkészte csontig hatoló, éjfekete pillantásával, s úgy érezte, ha tovább kell magán éreznie a tekintetét, azon nyomban a földre rogyna, és könyörögne a vámpírnak, hogy hagyja békén, tűnjön el az álmaiból és törölje ki az emlékét is, hogy végre felejtsen.
Úgy ébredt fel, hogy minden egyes porcikája sajog, elméje fátyolos és nem lát tisztán a könnyektől, amik a szemébe tolultak.
Szeretlek, Danny, és a felséged leszek, gondolta, miközben a bűntudat kitépett egy darabot a lelkéből, és elégedetten fúrta be magát Vanessa szívébe.
Kirázta a hideg, ahogy arra gondolt, hogy már csak öt hónap van hátra az esküvő napjáig, és gyorsan a fejére húzta a takarót, mintha azt szerette volna elérni vele, hogy kizárja a vastag anyagon túlra csapongó gondolatait.
Még ruhám sincs… Szerencsére, folytatta sötét gondolatmenetét. Most mit csináljak? Miért pont én? El kell mondanom! Nem, mert akkor örökre meggyűlöl, és abba beleőrülnék… Miért kell ezt csinálnia velem? William, mégis mit akarsz valójában tőlem? Miért kísértesz éjszakákon át és miért bukkansz fel néha a valóságban? Miért nem tudsz egyszerűen békén hagyni, hogy tovább élhessem az életemet?
Újra rákezdett az önsajnáló sírásra, és ráharapott a párnájára, hogy elnyomja a torkából feltörő kétségbeesett kiáltásokat, hogy szüleit megkímélje a kegyetlen valóságtól
Egyszer, amikor két sírógörcs között hánykolódott az ágyában, az órára esett a pillantása.  A nagymutató elhagyta a hármat és a négyes számjegy felé araszolt, a kismutató pedig a hetes előtt állt egy kicsivel.
- Fél négy múlt…
Szaggatottan felsóhajtott, hátratúrta szemébe lógó fürtjeit, remegő kézzel lehúzta magáról a takarót, aztán imbolygó léptekkel a mosdóba ment.
A csapra támaszkodott teljes testsúlyával, és bágyadt, megtört pillantással a falon lógó tükörbe nézett. Nem ismert rá saját képmására, idegennek érezte tükörképét. A rá néző lány már nem ő volt. Hatalmas, zöld szemei, amelyek kivörösödtek a sírástól – még nagyobbnak látszottak, alattuk lila karikák éktelenkedtek, vörösesszőke haja kócosan keretezte sápadt, beesett arcát, az egész estét sírástól pisze orra kipirosodott és megduzzadt, ajkait pedig véresre harapdálta.
- Ez nem én vagyok – csóválta meg a fejét, és hideg vizet engedett a tenyerébe, majd lelocsolta arcát, s újra a tükörbe pillantott, de még mindig csak halovány másaként emlékeztette a tükörképe a régi önmagára. Vizes orráról csöpögött a víz, szempilláin és merész vonású szemöldökén megültek a cseppek, szája is nedvesen csillogott, de szeme fakó maradt és élettelen.
- Ez nem én vagyok – ismételte meg, mintha meg akarná győzni önmagát.
Tudta, hogy nem csak azért változott meg ennyire, mert megcsalta Danielt egy vámpírral, hanem azért is, mert hazudnia kellett a vőlegényének, ha nem akarta elveszíteni örökre, ha nem akarta elüldözni magától azzal, hogy elárulja a titkait.
 Fáradtan behunyta szemeit, mert hirtelen rátört a fáradtság. A földre hanyatlott, és végül álomtalan álomba ringatta magát.

Vanessa arra ébredt, hogy valaki gyengéd törődéssel a hátát simogatja, mire ijedten felült, és beverte a fejét a mosdótálba.
- Miért nem az ágyadban alszol, kicsim? – kérdezte Eva Brighton, és lánya fejére tette a kezét.
- Nem tudom – felelte Nessa álomittas hangon, és fejébe bekúszott néhány kép, ami úgy tetszett neki, mintha csak álmában látta volna, és szerette volna azt hinni, hogy meg sem történtek, és reménykedve rákérdezett:
- Hányadika van?
- 1914. január 1-je – felelte az édesanya felhúzott szemöldökkel, mert nem értette, miért kérdezi ezt tőle a lánya.
- Ó, nem! – nyögött fel Vanessa.
- Mi a baj?
- Boldog Új Évet, anya! – mosolygott keserű iróniával anyjára a lány.
- Mi a baj? – kérdezte meg újra, aggódó kifejezéssel kerek arcán Mrs. Brighton, és leült lánya mellé a hideg kőre, nem sajnálva pongyoláját, hogy vizes lesz.
- Csak Danny járt a fejemben – mondta színtelen hangon Nessa, miközben hálóinge szélét gyűrögette, és kerülte édesanyja pillantását.
- És mire jutottál?
- Arra, hogy muszáj elmondanom…
- Csak azt ne! – szakította félbe lányát Eva Brighton, és a szája elé kapta a kezét, mintha Vanessa valami rettenetes dolgot mondott volna az imént. Szemébe félelem ült ki. – De ha végképp ez az elhatározásod, legalább várj az esküvő utánig!
- De hát miért, anya? – kérdezte kétségbeesetten, megroggyant vállal Vanessa. Nem volt kedve a vitához, elgyötörtnek és hihetetlenül magányosnak érezte magát a lelke mélyén. Fáradtan behunyta szemeit és vállára hajtotta a fejét, homlokra összeráncolódott, és úgy hallgatta anyját.
- Vanessa, kislányom, vigyázz, mert ha elmondod Danielnek, akkor a következmények kiszámíthatatlanok lehetnek. Kérlek szépen, ne mondd el neki az álmodat, mert a boldogságod a tét, és nem szeretném, ha újra szomorú lennél. Az a legfontosabb, hogy mosolyogni lássunk.
- És lelki nyugalmam? Azzal mi lesz? Lassan már a tükörbe sem tudok nézni, hát még Danny szemébe!... Utálok hazudni, és ezt ti is nagyon jól tudjátok apával, mégis muszáj. Az egész életem egy nagy hazugság, és ezt már nem bírom elviselni. Anya, meg kell mondanom Dannynek az igazságot!
Miközben Nessa beszélt, mélyen édesanyja szemébe nézett, és megragadta a karját, erősen megszorította, arca kipirult a hévtől, ami hirtelen elfogta. Ki kellett mondania ezeket a szavakat. Aztán karjai ernyedten elengedték anyja vállát, válla előrehullt, fejét lehajtotta, tenyerébe fektette arcát, és hatalmasat sóhajtott.
- Rendben, Nessa, ahogy akarod. De figyelmeztetlek: ha szereted, megkíméled. Várj egy kicsit még – nézett mélyen lánya szemébe Eva Brighton.
- Ha szeretem, elmondok neki… Mindent – sóhajtott fel annyi fájdalommal a lány, mintha a szíve szakadt volna meg, és lehajtotta a fejét. Aranyosan csillogó haja eltakarta arcát, de gondolatait nem tudta leplezni. Úgy érezte magát, mint egy áruló, egy aljas csaló, és forogni kezdett a gyomra önmagától.
- Talán nem is haragudna meg érte, ha megértené, miért tettem ezt vele – suttogta csak úgy magának.
- Légy szíves, várj az esküvő utánig! – kérte az édesanya esdeklő pillantással. Megfogta lánya kezét, mire Vanessa ráemelte könnyektől csillogó zöld szemét, és megrázta a fejét.
- Nem – mondta határozott hangon, összehúzott szemöldökkel, keményen visszanézett anyjára, és nem engedte, hogy eleressze a pillantását. – Anya, egyszerűen nem bírom már tovább, belefáradtam. Ti nem? Hiszen ti is mekkora áldozatokat hoztatok értem? Emlékezz, ahogy sorban fordultak el a barátaitok tőletek, mert velem kellett törődnötök. Emlékezz, ahogy együtt sírtunk. Ezt nem akarom tovább csinálni! Nem akarok tovább álarc mögött élni és játszani Danny előtt egy szerepet, amit rám osztott a sors.
Eva Brighton hallgatott, mert tudta, hogy igaza van lányának.
Ahogy összefonódott a zöld és a barna szempár, Vanessában felbukkant egy régi, megválaszolatlan kérdés. Sosem értette, honnan örökölte vörösesszőke haját, szeplős, pisze orrát, fűzöld szemét és magas, sovány alkatát, hiszen apjának immár őszbe hajló haja egykor csokoládébarnán csillogott, szürke szemei cseppet sem hasonlítottak az övére, atléta termete mellett Nessa gyengének és picinek érezte magát, anyja világosbarna haja a karamellára hasonlított inkább, nem a vörösre vagy a szőke egyik árnyalatára.
- Honnan örököltem a hajamat és a szememet? – bökte ki a kérdést, megtörve a csendet.
Észrevette, ahogy anyja arca egy pillanatnyi időre elsápad, de aztán visszanyerte a színét.
- Apai ágon a nagyanyádnak ugyanilyen göndör haja volt, mint neked, és zöld szemei – felelte készségesen Eva Brighton.
- Kár, hogy nem ismerhettem meg őket – sóhajtott szomorkás hangon Vanessa, miközben ölébe ejtett kezét nézte.
- De ők ismertek téged… Csak túl korán haltak meg ahhoz, hogy emlékezz rájuk – mondta Mrs. Brighton olyan hangon, mint aki a múlt egyik eseményén töpreng, aztán elmosolyodott. – De olyan sokat meséltem már róluk, hogy szinte úgy is érezhetnéd, mindig itt vannak veled.
- Persze, anya, csak… Csak érdekel a múlt – sóhajtott fel Nessa.
- Megint az álmodról van szó, igaz? – kérdezte megértő hangon az anyja.
- Nem teljesen. Arról annyit tudok, hogy valamit mondani akar nekem, figyelmeztetni. Minden annyira zavaros, mintha összefolyna az idő. Olyan, mintha már átéltem volna egyszer, de biztosan azért érzem így, mert már annyiszor végigálmodtam – mondta elgondolkozva a lány. – Sajnálom.
- Ugyan mit?
- Azt, hogy ennyi mindenen mentetek keresztül miattam. Köszönöm az áldozatotokat – mosolygott teljes szívből Vanessa, és érezte, ahogy lelkét elönti a hála meleg érzése.
- Te vagy a mindenünk, és nem akarunk elveszíteni. Csak te számítasz nekünk, érted élünk, hiszen nincs más gyermekünk rajtad kívül. Az is csoda volt, hogy te megszülethettél.
- Anya, ugye akkor is szeretni fogtok, ha valami rosszat csinálok?... – tette fel a kérdést Nessa szinte közönyös hangon, mert nem akarta elárulni magát. Mégis mit gondolnának róla a szülei, ha megtudnák, hogy Új Év éjszakáján ahelyett, hogy velük lett volna, egy vámpírral volt?
- Persze – vágta rá gondolkodás nélkül Mrs. Brighton, mert el sem tudta képzelni, hogy mi rosszat csinálhatna a lánya, hiszen annyira ártatlannak és őszintének ismerte, de a gondolat egy röpke pillanatra átsuhant az agyán és megtelepedett benne, de aztán elhessegette, és könnyedén elmosolyodott. – Most pedig készítek valami reggelit.
- Ne fáradj, nem vagyok éhes. De jó étvágyat nektek, én még egy kicsit fáradt vagyok.
 Arcon csókolta anyját, aztán egy kecses mozdulattal felállt a hideg padlóról, a szobájába futott lábujjhegyen, halkan bezárta maga után az ajtót, és kimerülten az ágyára rogyott. A virágmintás tapétával burkolt plafont nézte, de észre sem vette a szép rózsákat rajta, mert a szemébe toluló könnyek akadályozták a tisztán látásban. Agyában ezernyi megválaszolatlan kérdés és zavaros érzelmek kergetőztek iszonyú sebességgel. Lassan megeredtek a könnyei, magához szorította a párnáját, és megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy másnap reggel arra ébred, hogy az ég kék, a fű zöld, és semmi gondja sincs az egész világon, mert az egész addigi élete csak egy rémálom volt.

Következő >>