- Maga meg hogy kerül ide? – jött ki a rémült kérdés Vanessa torkából.
- Amikor hallucinációnak hitt, kedvesebb volt – jegyezte meg közönyös hangon William, és nekidőlt a legközelebb eső ház falának, s le nem vette volna a szemét a lányról, amitől Nessának olyan érzése támadt, mintha a vámpír keresztüllátna rajta és levetkőztetné egyetlen pillantásával. Rettentő zavarba jött és elpirult.
- Bárcsak hallucináció lett volna! – suttogta dühtől elfulladva a lány, mialatt addig hátrált, amíg bele nem ütközött az egyik házba.
- Mit csinál? –tudakolta udvariasan, felvont szemöldökkel William.
- Miért érdekli? – kérdezett vissza Vanessa sikítós hangon, és átkozta magát, amiért nem ment vissza Daniellel a rakpartra. A lány érezte, miként gyorsul fel a szívverése a duplájára, és vére veszettül száguldott az ereiben, a nyakán az ér veszedelmesen lüktetett, de Nessa nyelni sem tudott az ijedtségtől, miközben úgy érezte, menten összeesik. Végigfutott a hideg a gerincén, ahogy belenézett az ébenfekete szemekbe, amelyek olyan keményen és kérlelhetetlenül fúródtak bele Vanessa zöld tekintetébe, hogy a lány összébb húzta magán a kabátját és lesütötte szempilláit, hátha úgy William nem lát bele a lelkébe, de hasztalan volt. Még mindig magán érezte a kutató szempárt, halkan felsóhajtott, és arra gondolt, miért nem lehetett tényleg egy látomás a vámpír, és miért kellett újra találkozniuk, de énje egy része vágyott rá, hogy Will a közelében legyen és kérdezhessen tőle.
- Éppen erre jártam, és gondoltam, beugrok köszönni – mosolygott sejtelmesen William, s fekete szeme megcsillant a fényben.
- De miért pont én? – kérdezte a lány, s arcán félelem tükröződött, ami roppantmód tetszett vámpírunknak.
- Nincs különösebb oka – hazudta könnyed hangnemben Will, és közelebb lépett Vanessához, hogy újra érezhesse a lányból áradó illatot. – Pusztán a véletlen műve, hogy újra találkoztunk.
- Én minden éjszaka találkozom magával… Az álmomban – suttogta lehajtott fejjel Nessa, de aztán lángoló tekintettel a vámpírra nézett. – Miért csinálja ezt velem, William?
Will nem tudta palástolni meglepettségét, szemöldöke a homloka közepére futott, és magában ízlelgette, ahogy a lány kimondta a nevét.
- Valóban? – kérdezte meg udvarias hangszínen.
- Miért csinálja ezt velem? – ismételte meg kérdését Vanessa erőtlenül.
- Semmit sem csináltam magával… Eddig. És az sem az én gondom, hogy velem álmodik – mondta kissé unottan, mintha az efféle szituációkat sokszor megélte volna már, bár kezdte érdekelni, vajon milyen álomról van szó.
- Van egy álmom… - kezdett bele vallomásába bizonytalanul a lány, és nem értette, miért mondja el egy idegennek azt a dolgot, amit még a vőlegényének sem árult el soha. De ha már belekezdett, úgy döntött, folytatja.
- És miről szól az a bizonyos álom? –szólt közbe a vámpír, éledező kíváncsisággal a hangjában, és még egy lépést tett Nessa felé.
- Egy erdőben sétálok – hunyta le szemét Vanessa, s homloka ráncokba szaladt, ahogy próbált minél pontosabban visszaemlékezni álma legújabb fordulatára. – Csak a hold világítja meg a tájat, és csak megyek és megyek, mert tudom, hogy egy úthoz fogok érni. Valaki figyel, és úgy érzem, mintha a lelkem mélyére látna, a lábam alatt pedig nárciszok nőnek, és amikor lehajolok értük, vérezni kezdenek, aztán elhamvadnak, és a szél a hálóingemre fújja a port.
- Érdekes – jegyezte meg hümmögve Will.
- Nekem mondja? – nevetett fel keserűen Nessa. – Aztán megállok, mert tudom, hogy hamarosan elfut előttem az, aki figyel. És itt jön maga – nézett szikrázó szemekkel a vámpírra. – Maga az, aki figyel engem, maga az, aki fekete köpenyében jelenik meg az erdő közepén, és a kisbabát is maga rakja az út mellé, a nárciszok közé! – kiáltotta a méregtől kipirulva, vádlón belefúrva fűzöld szemét a fekete szempárba, és William nem bírta állni a tekintetét.
- Mióta találkoztunk, azóta látom a fekete köpenyes arcát – mondta kevesebb hévvel Vanessa, és kimerülten nekidőlt a falnak.
Will elfordult a lánytól, amíg vissza tudta arcára csempészni a közönyös kifejezést, de gondolkodni is szeretett volna.
Az az álom bizonyára nem lehet a véletlen műve, most már biztos vagyok benne, hogy ő az, tűnődött magában, majd visszafordult Vanessához, akinek szemében a harag már kihunyt, s helyette szomorúság csillogott benne. William arca is elkomorult, mert nem tudta, mit mondjon, és muszáj volt hazudnia, ha azt akarta, hogy a lány ne gyűlölje meg örökre.
- Sajnálom, ha ennyire megijesztettem, nem állt szándékomban – motyogta cseppet sem meggyőző hangon vámpírunk, és fekete köpenye szélével babrált.
A Big Ben újra megszólalt. Hármat zúgott, aztán elhallgatott.
Mindketten összerezzentek erre a mély hangra, és Nessa ijedten kapta fejét az óra számlapjára.
- Mennem kell – suttogta ijedten, miközben szemével az utat kutatta, ahol a legmesszebb kerülhetné ki Williamet.
- Nem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a vámpír, mire a lány tekintete rátalált az éjsötéten csillogó szemekre.
- Vissza kell érnem éjfélre – próbált ellenkezni elsápadva, suttogva, és megpróbált elsurranni a vámpír mellett, miközben szíve úgy vert, mint egy rab madár, s amikor azt hitte, William engedi elmenni, egy erős kéz gyorsan a keze után nyúlt, és cseppet sem kellemesen visszarántotta maga mellé.
- Mégis, mit vársz tőlem? – váltott hirtelen tegezésre Vanessa, és dühösen ki akarta rángatni kezét a vámpír vasmarkából, de élesen feljajdult, amikor nem sikerült kihúznia, és megrándult a csuklója, de még akkor sem eresztette el Will. Arra kényszerítette a lányt, hogy rá nézzen, hogy figyeljen rá.
- Mesélj még az álmodról – kérte barátságosabb hangon.
- Nincs több mondanivalóm – szűrte a szavakat a fogai között Nessa, és még mindig azon ügyködött, hogyan szabadulhatni ki William kezei közül.
- Ki a kisbaba? – kérdezte ingerülten Will, és megrázta a lány vállát.
- Honnan tudjam? – kiabált a vámpír arcába Vanessa, miközben remegett a dühtől és a félelemtől egyszerre.
William Nessa füléhez hajolt, és fenyegetően belesuttogta:
- Ajánlom, hogy ne is akard megtudni – susogta, miközben mélyen belélegezte a félelem különleges illatát, amihez fogható nincs is egy ragadozó számára.
- Miért? – lehelte erőtlenül Vanessa, és lehunyta a szemét, mert megszédült egy pillanatra. Megrázta a fejét, aztán kinyitotta a szemét, de csak egy ébenfekete szempárt látott maga előtt, semmi egyebet, s úgy érezte, mintha nem is a teste, hanem a lelke lenne csupasz, annyira áthatóan fúródott bele a fekete szem az övébe.
- Azért, mert nem szeretném, hogyha valami ostobaságot tennél. Nem éri meg – susogta bizalmas hangon William, és annyira közel volt már Nessához, hogy ajkuk majdnem összeért.
- Mennem… kell – sóhajtott a lány botladozó nyelvvel, s újra becsukta a szemét, hátha egy kicsit kitisztul a feje, de nem. Szíve továbbra is veszettül kalapált, kapkodta a levegőt, és meg-megszédült, amikor William hűvös leheletét belélegezte.
- Mindjárt éjfél – tette hozzá Will egy kaján mosoly kíséretében. – Várják Hamupipőkét haza, de még egy csókkal sem ajándékozza meg hercegét, mielőtt elhagyná a báltermet.
- Kegyetlen – mondta Vanessa, de nem nézett Williamre. – Csakhogy Hamupipőke elígérkezett egy másik hercegnek.
- Tényleg borzalmasan kegyetlen, de ez a herceg megvív Hamupipőke kegyeiért – felelt William elfojtott hangon, és megfogta a lány derekát. Vanessa nem tiltakozott, így Will szorosabban fonta a lány köré karjait, s annyira közel húzta magához, amennyire csak tudta. Nessának még a lélegzete is elállt a döbbenettől, amikor testközelből érezhette meg a vámpírok jellegzetes, legendás illatát, s hátrahajtotta fejét, hogy láthassa William gyönyörű, lángoló tekintetét. Már nem bírt tiltakozni a közeledő ajkak ellen, és amikor szájuk összeért, végigfutott rajtuk a bizsergés, de Vanessa még ennél is többet akart. Nagy erőfeszítések árán sikerült megmozdítania a karját, és átölelte William nyakát, s tarkóján a fekete hajba túrt, egy halk sóhajtással ajkai elnyíltak, és nyelvével közvetlenül érezhette az éles fogak tapintását.
William is többre vágyott. Ő a lány vérére szomjazott, halhatatlansága forrására, s nem is tétovázott. Egy gyors kézmozdulattal letekerte Vanessa sálját, kigombolta a kabátját, hogy kényelmesen hozzáférhessen a nyaki ütőeréhez. Remegő kézzel simított végig selymes bőrön, ajkai elváltak a lányétól, a vállgödrébe csókolt, mire Nessa felsóhajtott, fejét hátradöntötte, mintegy felkívánva nyakát a vámpír számára, és William még szorosabban ölelte át egyik karjával Vanessa derekát, másikkal a fejét támasztotta alá, és szája lassan a lány nyakára vándorolt.
Ekkor józanítólag megkondult a Big Ben, tűzijátékok repültek hangosan az égre, emberek tapsoltak és köszöntötték egymást az újévet jelző hangzavar közben.
- Boldog Új Évet! – mormogta Will Vanessa nyakába, s gyorsan eleresztette, majd bebújt az egyik árnyékba, ahonnan nem láthatta a lány.
Nessa ijedten ocsúdott fel kábulatából, amikor meghallotta a harangszót meg a tűzijátékokat, és amikor nem érezte a testéhez simuló testet, félelmet kezdett el érezni. Ijedten körbenézett, hátha megpillantja Williamet, de nem találta, mert a vámpír a legsötétebb árnyba rejtőzött el a lány szeme elől.
Vanessa idegesen zihálva húzta végig kezét a haján, hogy hátratúrja kusza fürtjeit, megpróbálta lecsillapítani a szívverését, de aztán feladta, s a bűntudattól szégyenkezve rohant vissza a rakpartra, hogy megkeresse a tömegben a szüleit és Danielt.
- Danny!- sikította, de a tűzijátékok robbanásai és az emberek beszélgetése, kiabálása elnyomta hangját. Kétségbeesve bukdácsolt a tömegben, néhány ünneplőt fellökött, orrba vágta kezével vagy rálépett a lábára, ami miatt szitkozódva fordultak utána, de ő meg sem hallotta, mert csak saját ballépésével volt elfoglalva.
- Danny! – omlott a fiatalember karjába, amikor megtalálta végre. Eleredtek a könnyei, s úgy ölelte magához, mintha soha többé nem akarná elengedni. – Kérlek, ne haragudj rám!
William egy háztetőről nézte a lány távolodó alakját, és amikor elvesztette szem elől, hátat fordított az ünneplésnek.
- Végül Hamupipőkétől mégis csak sikerült csókot lopnia a másik hercegnek – suttogta elégedetten, s háztetőről háztetőre ugrálva eltűnt az éjszakában, még mindig ajkain érezve a lány csókjának ízét.

Következő >>