Vanessa a fésülködőasztala előtt ült és álmodozva vette kezébe fésűjét, majd bontogatni kezdte kusza, göndör fürtjeit, miközben a Daniellel való kapcsolatára gondolt. Bal keze mutatóujján megcsillant az arany karikagyűrű, amelyet már július óta hordott, és szeretetteljesen gondolt vissza arra a meleg nyári napra, amikor az ő Danielje megkérte a kezét egy kis romantikus piknik alkalmával.
- Gyere, Nessa, elkésünk! – sürgette lányát Benjamin Brighton az előszobából felkiabálva az első emeleti kis hálószobába, kizökkentve a lányt álmodozásából.
- Pillanat, mindjárt kész vagyok! – ordított vissza Nessa, miközben az ékszeres dobozkájában kereste a megfelelő fülbevalót ruha összeállításához, majd az órára pillantott. Még csak kilenc óra múlt néhány perccel, de apja, a pontosság és rend elkötelezett híve máris ideges volt, mert kilencre volt megbeszélve a találkozó Daniellel a háza előtt, mert ő közelebb lakott a rakparthoz, és együtt mentek volna megnézni az éjféli tűzijátékot.
Végre megtalálta a keresett ékszert, és diadalittasan kapcsolta be a fülébe, nyaka köré csavarta vastag, kötött sálját és lerobogott a lépcsőn.
- Itt vagyok! – rikkantotta vidáman, ahogy leért az előszobába, ahol szülei már indulásra készen vártak rá. Anyja a régi, divatjamúlt ezüstróka bundáját viselte, amit még a nagyanyjától örökölt, fejére nagy, acélkék kalapot illesztett, ami tökéletesen harmonizált a bundával, s alóla kikunkorodtak a karamellaszínű fürtök, amelyekbe az évek szürke tincseket festettek, és hosszú, fekete szoknyája a földet söpörte, mintha nem lenne tisztában vele, hogy odakint az utcán bokáig érő latyak van. Apja hosszú, sötétbarna télikabátot viselt, amitől még magasabbnak és szigorúbbnak látszott, de amint lányára nézet, rögtön meglágyult szürke tekintete.
- Öltözz fel melegen! – figyelmeztette Vanessát Eva Brighton, és leakasztotta a fogasról a lány nagykabátját, amibe kelletlenül belebújt Nessa.
- Akkor indulás, már tíz perc késésben vagyunk – nézett feszülten az órájára Mr. Brighton, és szélesre tárta a bejárati ajtót, amin betódult a hideg, csípős téli levegő és arra késztette a családot, hogy összébb húzzák magukon kabátjaikat, kalapjaikat pedig jobban a szemükbe húzzák. Kiléptek a fényesen kivilágított utcára, ahol az emberek kis csapatokba verődve mind egy irányba tartottak – a Parlament előtti rakpartra, ahonnan éjfélkor tűzijátékkal köszöntik az új évet, mások, akik tehetősebbek voltak, bérkocsit fogadtak, és úgy mentek a Westminster Bridge-hez.
A lovak patái élesen kopogtak a macskaköves utakon, a kerekek nyikorogtak és kattogtak, az emberek vidáman beszélgettek, sutyorogtak, olykor nevetés harsant, és egyszer az egyik házból valamit kiöntöttek az utcára, miközben részeges röhögés szüremlett ki a nyitott ablakon keresztül.
- Hogy egyesek mennyire éretlenek! – morogta Benjamin Brighton. – Bezzeg a mi időnkben még a fiatalság is normális, emberekhez méltóan tudott szórakozni, most meg…
- Most meg mint az állatok - csóválta meg a fejét Mrs. Brighton, és belekarolt férjébe. – Emlékszem, ahogy együtt sétáltunk a parkokban…
- Azok voltak a szép idők – bólintott Vanessa apja, s elmosolyodott egy számára kedves emléken a bajsza alatt. – Akkor még minden olyan békés volt és csendes, most meg…
- Kár rágódni ezen, az időt úgysem pörgethetjük vissza – sóhajtott Nessa édesanyja, és lányára nézett. – De itt vannak a mai fiatalok, övék a jövő és a történelem, s talán egyszer minden másképp lesz, mint most. Emlékszem, hogy a nagyanyám mesélte, ahogy az ő nagyanyjának a nagyanyja egy olyan világban élt, ahol nem a vámpírok uralkodtak.
- El sem merem képzelni – suttogta Vanessa, s apja is helyeslően bólintott.
- Tényleg lehetetlen, főleg ilyen nagy távolságban. Kíváncsi lennék… - morfondírozott magában az édesapa.
Nessa a torkában dobogó szívvel követte szüleit, és a félelmen kívül mást is érzett. Reményt. Abban reménykedett, hogy egyszer csak eléjük toppan a semmiből William, és választ kaphat tőle a kérdéseire. Először is: miért szerepel folyton az álmaiban, mióta találkoztak? Másodszor: miért nem tudja békén hagyni a gondolatait? Harmadszor pedig: Tűnjön el a fejéből! Ahogy így gondolkodott, észre sem vette, hogy megérkeztek ahhoz a házhoz, amelyben Daniel lakott. Kopott, régi emeletes ház, amelyet albérletbe adtak. A család léptei visszhangot vertek a kiüresedett lépcsőházban, ahogy végigkopogtak cipőik a folyosón. Dan a négyes lakásban lakott. Vanessa becsöngetett, mire egy-két pillanaton belül résnyire nyílott az ajtó, és Daniel szeme jelent meg a rés mögött. Amikor meglátta, hogy kik állnak az ajtón túl, lánccsörgés hallatszott, majd rögtön utána gyorsan betessékelte Nessáékat a lakásába, és bereteszelte az említett ajtót.
Kis nappalijában két foltos kanapén, egy falilámpán, egy olvasólámpán és egy dohányzóasztalon kívül semmi sem volt, csak rengeteg régi újság és a belőlük kivágott cikkek szétterítve az asztalon.
- Elnézést a rendetlenségét –szabadkozott Daniel morogva, mialatt lázasan pakolgatni kezdte a papírjait, és amikor összerendezgette, bedobta az egyik sarokba. – Indulhatunk?
Megtörölgette kezét a nadrágja szárában, mintha koszosak vagy ragacsosak lettek volna azok a lapok, és idegesen kutatni kezdett a kabátja után.
- Tessék – nyújtotta át Vanessa a kanapén pihenő ruhadarabot, és nem bírta leplezni mosolyát.
- Ó, nagyon köszönöm, igazán kedves vagy – felelte szórakozottan Dan, és homlokon csókolta kedvesét, miközben magára húzta vastag kabátját.

Az emberek dideregve álltak a Temze partján és a hidakon, hogy amikor a Big Ben elüti az éjfélt, láthassák a tiszta, csillagos égre robbanó színes tűzijátékot, ami az újév kezdetét köszönti hangosan.
Brightonék és Daniel a rakparton álldogáltak a tömeg közepén, úgy várták a harangszót. A hideg, csípős szél még jobban érvényesült a folyóparton, arra ösztönözve az embereket, hogy közelebb simuljanak a másikhoz, és úgy melegítsék egymást az éjszakai hidegben. Mr. és Mrs. Brighton is átölelte egymást, úgy nézték a csillagos eget, Vanessa és Daniel pedig megunta a nagy tömeget, és félrehúzódtak, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni, de lássák is, mi folyik a szilveszterező tömegben.
A Big Ben megkondult, az óra nagymutatója lomhán a tizenegyes számjegyre csúszott, mire az emberek között fokozódott az izgalom, mert néhány vörös köpönyeges zsoldos szállt alá a semmiből, hogy összegyűjtsék azokat, akik bujtogatnák az egybegyűlteket egy kis lázongásra. Ezek a vámpírok különleges képességekkel rendelkeztek, de legtöbbjük a gondolatolvasást gyakorolták, és arra használták, hogy félelemben tartsák a népet.
Mindenki megpróbált a köpenyesektől a legtávolabbra húzódni taszító aurájuk és hírük miatt, leszegett fejjel néztek maguk elé, és várták, hogy a kutató szemek továbbálljanak s fellélegezhessenek. Még abból a távolságból is érezni lehetett a dermedt feszültséget, ahol Vanessáék ültek egy törött padon, és Daniel idegesen nézett a tömegbe, mintha keresett volna valamit vagy valakit, keze remegett, és még a lámpák gyenge, sárga fényében is észrevette Nessa, hogy vőlegénye homlokán verejtékcseppek ütköznek ki.
- Jól vagy? – kérdezte suttogva, mire Daniel befogta a száját, és csendre intette.
- Halkabban, ha lehet – sziszegte feszélyezett állapotban a fiatalember, és megigazította nyakában a sálját. – Nem akarom felhívni magunkra a figyelmüket.
Ekkor történt valami. A vörös zsoldosok egy férfit és egy nőt vonszoltak át a tömegen. Csuklyájukat mélyen az arcukba húzták, sorfalat alkotva a két bilincsbe vert fgoly körül, és rezzenéstelen, gyors léptekkel haladtak az emberek között, akik kénytelenek voltak egy-két szitokszó és rémült vagy döbbent sikoly kíséretében elállni a vörös köpenyesek útjából.
- Bolondok – suttogta összeszorított fogain keresztül Daniel, mialatt szemével követte a zsoldosokat, de keze dühösen ökölbe szorult. Vanessa ijedten nézett hol a menetre, hol vőlegényére, s végül rátette kezét Daniel öklére, mintha ezzel akarná lecsillapítani a fiatalemberben fellángoló dühöt.
- Kik? – tette fel a kérdést bátortalan hangon a lány, mialatt lesütött pilláin át összefonódó kezüket nézte, s a sajátján az eljegyzési gyűrűt. Arca elsápadt, mert mindig elborzasztotta, ha a vörös köpenyesek gaztetteiről hall, de a látványtól teljesen kiborult. – Danny, én félek!
- Ne félj – vonta közelebb magához Nessát Dan. – Az a nő és az a férfi vámpírvadászok voltak. A bolondok…
- Honnan tudod? – nézett rá kérdőn felvont szemöldökkel a lány.
- Hát… - vakarta meg a tarkóját teljes zavarban a fiatalember. – Egyszer védtük őket apáddal ugyanezzel a váddal, de akkor elengedték őket, mert nem volt ellenük semmilyen bizonyíték.
- Értem – bólintott Vanessa, de nem volt benne biztos, hogy hisz a vőlegényének.
- Nem szeretném, ha bármelyikünk is így végezné – mondta Daniel monoton hangon, és a semmibe bámult, mintha csak saját magának mondta volna.
- Én sem – felelte ugyanolyan hangszínen a lány. – Csak ilyenkor jövünk rá, hogy milyen rövid az élet, és ki kell használni, nem szabad elpazarolni. Minden egyes perc ajándék.
- Minden egyes perc ajándék – ismételte elgondolkodva Daniel, aztán menyasszonyára nézett, s bágyadtan elmosolyodott. – Milyen igazad van!
A fiatalember szemében ugyanaz a mérhetetlen szomorúság és kétségbeesés látszódott, mint azon az esős délutánon, amikor a kávéházban üldögéltek.
- Minden perc ajándék… - ismételte újra, miközben két keze közé fogta a lány arcát, és mélyen a szemébe nézett, mintha valamit sugallni szeretett volna neki.
- Danny, én… - suttogta lehunyt szemmel Nessa a könnyeivel küszködve. – Én… Mondani akarok valamit. Valamit, ami megváltoztathatja a kapcsolatunkat.
- Ne most – hallgattatta el egy szenvedélyes csókkal a lányt Daniel, de Vanessa kibontakozott az ölelésből, és hátat fordított a vőlegényének, hogy letörölhesse könnyeit.
- Mi a baj? – kérdezte Dan, és újra átölelte kedvesét.
- Csak annyit szeretnék mondani, hogy… - vett egy mély levegőt Nessa, majd kifújta a szóval együtt: - Szeretlek.
- És ez akkora nagy gond? – törölte le nevetve a lány könnyeit Daniel.
- Nem tudom – rázta meg hevesen a fejét Vanessa, és ő is elmosolyodott. – Egy kis magányra van szükségem, ha nem haragszol. Gondolkodnom kell.
- Rád haragudni? – nevetett fel újra Daniel, és adott egy gyors csókot Vanessa szájára. – Soha! De azért éjfél előtt érj vissza, ha lehet.
- Megígérem – somolygott féloldalasan Nessa, és ő is megcsókolta vőlegényét.
- Akkor várlak – engedte el Daniel a lány derekát, és gyors léptekkel eltűnt a tömegben.

Következő >>