A halványszürke felhőkből egész éjjel szállingózó első hó fehér takaróval vonta be London egész területét, mint valami jótékony, puha takaró, és a kéményekből felszálló szénszagú füst beleolvadt a felhők szürkeségébe.
A házak tetői, utcái és fái puha vastag lepelbe burkolóztak, s a gyerekek vidáman, izgatottan rohantak ki a terekre és utakra, hogy reggeli hócsatát rendezzenek egymás ellen. Ezzel a város fenyegető békéje néhány röpke, önfeledt órára felborult, és vidám zsibongás szállt a szélben.
Alant a földön egy régi családi ház első emeleti ablakában egy vörösesszőke fürtös lány nézte álmodozva a hulló hópelyheket, lehelete bepárásította az üveget, és folyton le kellett törölgetnie hófehér hálóinge ujjával, hogy kilásson rajta. Lustán elmosolyodott, ahogy látta, miképp játszanak a gyerekek a havazásban, építenek hóembert a házak elé és dobálják egymást keményre gyúrt hógolyókkal, szüleik pedig kilépnek a házak elé gyorsan magukra kapott nagykabátban, forró teát iszogatva és beszélgetve, és néha-néha rászóltak gyerekeikre, hogy „azért ezt mégsem kéne”, ha arcon találják a másikat.
Vanessa egy sóhajjal ellökte magát az ablaktól, és átöltözött egy meleg, kötött, elefántcsontszínű pulcsiba és egy kényelmes, bélelt szoknyát meg vastag harisnyát vett magára, aztán kifésülte loboncát, és lassan lement a lépcsőn.
- Jó reggelt! – köszönt az étkezőben ülő szüleinek, és ásított egyet, ezzel is jelezve, mennyire fáradt, és csak azért kelt fel, mert nem henyélheti át az egész napot.
 Az ebédlőt a jellegzetes angol reggeli tojás-, bacon-, hagyma- és teaillata lengte be, miközben Nessa apja és anyja jóízűen ették a bőséges tükörtojást, hozzá friss kenyérrel és teával. A fehér abroszon volt még egy teríték a lány számára, de ő kevesebb étvággyal evett, mint szülei, mert a betegsége óta nem nagyon evett – szinte taszította az étel.
- Olyan sovány vagy – sopánkodott Mrs. Brighton, és nagy csörömpöléssel letette a villáját, hogy lánya homlokára tegye a kezét, mert féltette, hogy megint lázas, és azért nem eszik rendesen.
- Jól vagyok, anya – sóhajtott Vanessa, és a szájába tett egy falat ételt, hogy mutassa: eszik.
Mr. Brighton az aznapi Timesot olvasta éppen, szeme a sorokat követte, amikor hirtelen úgy rácsapott az asztalra, hogy a teáscsészékből kilöttyent a barna színű tea a hófehér, frissen mosott abroszra, mire anya és lánya az apára nézett.
- Mi történt? – kérdezte Mrs. Brighton, és megpróbált belepillantani az újságba.
- Újabb áldozati szertartás a Parlament előtt. Éjfélkor lesz – csóválta meg szomorúan a fejét Nessa apja, de keze ökölbe szorult az asztal alatt.
- Ki az áldozat? – tudakolta suttogva Vanessa anyja, miközben összeszedte a tányérokat az asztalról, és a lány is segített neki.
- A polgármester – sóhajtott lemondó arckifejezéssel az apa, mire két elkerekedett szempár nézett vissza rá.
A tényárok a Vanessa kezéből kiestek, porcelán éles csörömpölése-csilingelése hallatszott, s az edények a padlón törtek ripityára.
- Én… Bocsánat – kért elnézést teljes zavarban a lány, és lehajolt, hogy összeszedje a tányérok maradványait, de egy éles darabka megvágta az ujját, és felszisszent a nem várt fájdalomtól. Gyorsan a mosogatóhoz rohant, hideg vízbe áztatta az ujját, aztán nézte, ahogy a vér összekeveredik a vízzel és lefolyik.
Mintha a szülei nem is vették volna észre, hogy összetört néhány tányér, tovább folytatták a beszélgetést.
- Mit vétett az a szerencsétlen ember? – emelte a plafonra őzbarna szemeit Eva Brighton, mintha attól várná a választ, aztán egy lemondó sóhajjal férjére nézett.
S a felelet a néma, döbbent csend volt. Senki sem tudta, miért áldozzák fel Mr. Lowryt, a polgármestert, hiszen ez a halál a legmegszégyenítőbb volt mind közül, s csak a legnagyobb bűnökért járt ilyen sors. Ünnepekkor, mint a Vértanúk hajnala, amikor a háborúkban elesett katonákról emlékeznek meg, Ladislaus éjszakája, amikor a király átvette a hatalmat, és Az utolsók ünnepe, amikor azt ünnepelték a vérszívók, hogy az utolsónak hitt vámpírvadászokat is sikerült kiirtaniuk. Ilyenkor voltak a legvéresebb áldozati szertartások három éjjelen át, és az emberek nem léptek az utcára, csak ha életbevágóan fontos volt, nehogy ők legyenek a következő áldozatok.
I. és egyetlen Ladislaus vezette a szertartásokat, aki egy úgynevezett Öröklét kelyhéből megissza az áldozat vérét, aztán egyetlen csettintéssel felgyújtja a máglyára fektetett, kiszáradt testet, miközben a lakosság a hányingerrel küszködve figyeli az eseményeket, és borzadva húzódnak félre a vörös köpenyesek útjából, akik a király testőrei és besúgó vámpírjai egyben. Ha úgy vették észre, hogy valaki felbujtja az embereket suttogó szavaival vagy lázongásra hajlamosnak találják, az a szerencsétlen ember egyszer csak azt veszi észre, hogy sorra tűnnek el a családja tagjai. Egy éjszaka pedig eljönnek érte a vörös köpenyesek, és végeznek vele, majd levágják és karóra tűzik a fejét, amelyre ráfagyott utolsó sikolya emléke, és kiszúrják a háza elé mindenki figyelmeztetésére: így járnak mindazok, akik lázadnak a rendszer ellen – itt a vámpír az úr.
Vanessa hirtelen szólásra nyitotta a száját, és maga sem értette, miért mondja ki, amit mondott, de muszáj volt megtennie.
- Lehet, hogy a polgármester egy vámpírvadász volt… - suttogta eltűnődve, ahogy kezét egy konyharuhába csavarta, és a szüleire nézett, akiknek az arckifejezése a rosszallást, a félelmet és aggodalmat tükrözte.
- Még ne beszélj róla múlt időben – morogta a bajsza alatt Mr. Brighton, és szúrós pillantást vetett szürke szemével a lányára, mire Vanessa lesütötte pilláit, és felrohant a szobájába.
Tudta, hogy még emlegetni is veszélyes a vámpírvadászokat, de ki kellett mondania, amire gondolt. Az ablakhoz sétált, és újra az utcán játszó gyerekeket nézte, akik gondtalanul dobálták egymásra a havat, és vidáman nevetgéltek, rohangáltak, mintha a világ tele lenne örömmel és szórakozással. Vanessa szomorúan felsóhajtott, mert neki sosem adatott meg ez az érzés. Nem voltak barátai, a többi gyerek csodabogárnak és dilisnek csúfolta, amikor rájöttek, milyen álmai vannak, és elfordultak tőle, amikor már kezdett megbízni bennük.
 Kopogás zökkentette ki a gondolataiból, aztán ajtónyikordulást hallott, és apja lépett be a szobájába.
- Minden rendben? – kérdezte, és megállt az ajtóban, mintha nem lenne biztos abban, hogy ott akar lenni.
- Persze, apa – mosolygott félszegen az édesapjára Nessa, aztán újra kibámult az ablakon, s lehelete kicsapódott a hideg üvegen. Letörölte pulcsija ujjával, aztán keresztbe fonta maga előtt a karját, és tovább figyelte a játszadozó gyerekeket.
- Hát akkor… - köszörülte meg a torkát Benjamin Brighton, és kinyitotta a száját, mintha mondani szeretett volna valamit, de aztán meggondolta magát és becsukta. – Vigyázz magadra, kislányom. Nem szeretném, ha te is egy nap eltűnnél.
Nyikorgás, zárkattanás hallatszott, és Vanessa a becsukódó ajtóra nézett, de már nem látta ott apját. Fejét a hideg üvegnek nyomta, úgy nézett ki az ablakon, de nem látott semmit, mert könnyek gyűltek a szemébe.
Behunyta a szemét, és újra arra a furcsa, lázálmokkal teli éjszakára gondolt, amikor egy vámpír jelent meg a szobájában, és hitte látomásnak. Egy hónap telt el az óta az éjszaka óta, de minden éjjel vele álmodott, ő volt a fekete csuklyás alak, aki a kisbabát vitte, aztán eltűnt az erdőben, otthagyva szegény kicsikét.
Egy hógolyó csattant az ablakon, mire Vanessa ijedten felkapta a fejét, aztán visszalépett, és abban reménykedett, hogy megtalálja azt, aki a havat dobta. Elmosolyodott, amikor felfedezte Danielt, aki ott állt a házuk előtt, a kerítésen túl, és csupasz kézzel gyúrta a havat, majd elhajította, és az újra a lány ablakán csattant. Nessa nevetve nyitotta ki a zárat és tolta fel, hogy kihajolhasson rajta, és Dan felkiáltott, tenyeréből tölcsért formálva a szája előtt:
 - Kijössz?
- Nem! – ordította vissza Vanessa, mire köhögés tört rá. Becsukta az ablakot, fulladozva az ágyhoz botorkált, leült rá és várta, hogy elmúljon a roham. Amikor vége lett, levegő után kapkodva összeszedte magát, és felkelt, hogy felvegye a kabátját, sálját szorosan a nyaka köré tekerje, sapkát nyomjon a fejébe. Vidáman ugrált le a lépcsőn, és még beszólt a szalonba a szüleinek, hogy megjött Daniel, aztán kirobogott az ajtón, és a fiatalember karjaiba vetette magát.
- Danny! – sóhajtotta, és belefúrta magát Daniel mellkasába, Dan pedig átölelte és megsimogatta a fejét.
- Ennyire hiányoztam? – mormogta kedvesen, és homlokon csókolta a lányt.
- Nem is tudod, mennyire – mosolygott fel rá Vanessa, és megcsókolta Danielt.
- Olyan beesett az arcod – vizsgálta meg a lány arcát ujjaival a fiatalember, és rosszallóan összehúzta a szemöldökét, amikor észrevette, mennyire vékony és fáradt Nessa. – Édesanyád tényleg nem hazudott. Sovány vagy. Szegény, kicsi Nessám – dörmögte mély hangján, és visszacsókolt.
- Danny, már te is kezded? – bontakozott ki az ölelésből a lány, és hátat fordított Danielnek. – Jól vagyok. Egy szimpla megfázás volt, semmi több. Ne kezdd már te is, olyan vagy, mint ő. Elég egy anya, aki aggódik értem. Te csak szeress!
- Igen, negyven fokos lázzal és azzal, hogy még egy teát sem voltál képes meginni anélkül, hogy két percen belül ki ne jöjjön, tényleg csak egy kis megfázás volt… De ha egyszer tényleg olyan törékenynek tűnsz – fordította szembe magával a lányt Daniel, és a szemébe nézett. – Nem akarlak elveszíteni.
- Esetleg még valami piszkos részletet nem árult el az anyám? – kérdezte Vanessa csípős hangon, és gúnyosan a fiatalemberre nézett.
- Miért, van? – kérdezett vissza Daniel.
- Nem, semmi sincs – rázta meg a fejét Vanessa, és utálta magát, amikor hazudnia kellett Danielnek, de tudta, hogy csak így őrizheti meg magának azt az embert, akit szeret, s aki viszont szereti őt.
Nessa békítően megölelte Dannyt, a fiatalember pedig viszonozta az ölelést, s így álltak a feltámadó szélben, egymáshoz bújva. A hópelyhek kavarogtak körülöttük, a gyerekek játszottak, hógolyóztak, de ők csak álltak, megfeledkezve a világról, és élvezték azt a békességet, ami körülvette őket.

Következő >>