- Raquelle, mégis, mi a fenét keresel itt? – kérdezte William közömbös hangon, miközben egy pohár vért töltött egy pezsgőspohárba, s átnyújtotta váratlan vendégének. – Nem úgy volt, hogy végleg visszaköltözöl Franciaországba?
- Ó, az már régen volt!- legyintett a Raquelle-nek szólított vámpírnő, és belehörpintett poharába, majd élvezettel nyalta le érzéki ajkairól a vércseppeket. – Azóta eltelt már több mint száz év, vége a forradalomnak, győztünk, és tudod, mennyire változnak az idők, ergo vele együtt mi is, mon chérie.
- Itt nem változott semmi, mióta Ladislaus átvette a hatalmat – morgott fel Will, és magának is töltött egy kevés vért. Gyorsan megitta, és nem élvezte, ellentétben Raquelle-lel. Ő, ahányszor csak tehette, csillapította a benne tomboló kegyetlenkedés iránti vágyat azzal, hogy megölt egy-egy ártatlan, védtelen emberi lényt, de mielőtt a vérét vette volna, alaposan megkínozta, s csak az után végzett vele, miután már az ember a haláláért könyörög.
- Ó, én éppen azért jöttem ide, mert Anglia annyira békés ’ely – mosolyodott el a vámpírnő éppen annyira, hogy megnyúlt szemfogai kivillanjanak ajkai közül.
Francia akcentusát bő háromszáz év alatt nem tudta korrigálni – talán nem is nagyon akarta, de nagyon zavarta Williamet, így inkább franciául beszéltek tovább.
- És Franciaország? – kérdezte a vámpír felvont szemöldökkel, és el sem tudta képzelni, miért dönthetett úgy régi ismerőse, hogy újra Angliában akar élni, hiszen száz évvel ezelőtt nagy sebbel-lobbal távozott a kis szigetországból, azzal a felkiáltással, hogy nem bírja a bezártságot, és részt akar venni a hamarosan kirobbanó forradalomban. Hogy a nők mennyire határozatlanok…, gondolta William, és halkan felsóhajtott.
- ’Amarosan az emberek fellázadnak ellenünk – biggyesztette le szomorúan az ajkát a vámpírnő. – Erősödnek a vámpírvadászok, és mi… Nem vesszük komolyan őket. Jaj, Will, én elmenekültem Franciaországból, a hazámból, az otthonomból, különben rám is az a sors várna, mint a többiekre! Elégetnének, karóba ’úznának, kitépnék a szívemet! – zokogta, s arcát a kezébe temette, s egész testében remegett.
Teljesen össze volt törve, és ahogy ott ült a fekete bőrkanapén, William szinte már sajnálta… De csak majdnem, mert ez a bimbózó érzés hirtelen szánalomba csapott át, amiért ilyen könnyen megadta magát saját érzelmeinek ez a veszélyes gyilkos, és kimutatta gyengeségét egy másik vámpír felé. Így most már Will tudta, mi Raquelle gyengepontja: fél, hogy mégsem halhatatlan, hogy őt is legyőzhetik, és mégsem egy tökéletes ragadozó. Mert semelyik vámpír sem az, mindegyiküknek van egy sebezhető pontja, amit az ellenség fel tud használni ellene, és a hatalmába tudja keríteni, zsarolni tudja, fel tudja használni.
 William mégis úgy tett, mintha vigasztalni próbálná a vörös démont, aki kisírt szemekkel nézett rá, és tökéletes, fenséges arcát könnyek áztatták, amitől emberibbnek, törékenyebbnek tűnt, mint valójában. Will Raquelle mellé ült, és átölelte sírástól rázkódó vállát a vámpírnőnek, és megpróbált úgy tenni, mintha együtt érezne vele, miközben semmit nem érzett a nő iránt.
- Nyugodj meg, ezzel nem mész semmire sem, ha csak itatod itt az egereket – csitította cseppet sem vigasztaló hangon William a vámpírnőt, és legszívesebben a képébe vágta volna, hogy ne viselkedjen már ilyen emberien, hogy legszívesebben felpofozná, amiért ennyire gyenge és érzelmes, de türtőztette magát, és végigsimított a vörös, selymes hajon, mire Raquelle-ből felszakadt egy halk sóhaj, és nekidőlt Will vállának.
- Annyira szeretném, ha szeretnél – suttogta elvékonyodott hangon, franciául a vámpírnő, és felnézett a vámpír fekete szemébe, ami meglepetten csillogott a kandalló sárga fényében. William nem értette, honnan ez a hirtelen érzelmesség és lágyság Raquelle-től, mert száz éve még egy kegyetlen, irgalmat nem ismerő gyilkos volt.
Csak elmosolyodott, és két erős keze közé vette a vámpírnő arcát, mire annak felragyogott jégkék szeme, s William mindent ki tudott belőle olvasni. Vad vágy, kétségbeesés és szeretni akarás tombolt a hideg szemek mélyén, és Will nem tudott ellenállni egy ilyen felkínálkozásnak.
- Már régóta vágyom rád – lehelte William fülébe Raquelle buja hangján, miközben fürge ujjaival a vámpír ingét gombolgatta, és fölé térdelt a kanapén, William pedig egy halk morgás kíséretében előredőlt, hogy megcsókolhassa a vámpírnőt, és ledöntötte a kanapéra, hogy a mindkettőjükben lángoló vágyat csillapítsa. Mindketten az ösztöneikre hallgattak, és szerelemre éhesen szeretkeztek úgy, mintha megszűnt volna körülöttük a világ, és csak ők léteztek volna.
 William engedett mindkét énjének, amikor lefeküdt Raquelle-el. A vadásznak, aki vérre és szenvedésre vágyik; és a férfinak, aki nőkre vadászik. Egy ördögi körforgás, amiből nincs kiszállás, mert magával ragad és elsodor…
- Azt 'iszem, itt maradok örökre – sóhajtott Raquelle, miután Will legördült róla, és újra csókolgatni kezdte a vámpír nyakát, arcát, mellkasát úgy, hogy ne sértse fel hegyes szemfogaival annak bőrét.
- Én meg azt hiszem, pontosan ugyanezt mondtad, amikor úgy döntöttél, visszamész Franciaországba, mert nem bírod szép hazám bezártságát, nemde? – William hangja ironikusan, fagyosan csengett, és durván eltolta magától Raquelle karcsú testét.
- Igen, de akkor még nem tudtam, hogy több is lehet közöttünk, mon chéri – biggyesztette le érzéki ajkát a vámpírnő, és William ölébe fészkelte magát, miközben a szája csábító mosolyra húzódott, és egész testében remegve újra megcsókolta Willt. A vámpírnő beharapta alsó ajkát, és végigszántott ujjaival a vámpír gerincén, amitől Williamet kirázta a hideg, és nem bírta tovább – Raquelle nyakába harapott, aki kéjesen felsóhajtott, és kitépte magát William szorító öleléséből, majd viszonozta a harapást, és hagyta, hogy Will újra belé hatoljon.
- Je t’aime – sóhajtotta kifulladva Raquelle, és mosolyogva Williamre nézett, szemében a tűz nyughatatlanul lobogott.
A vámpír újra meglepődött, amikor felfogta ezeknek a szavaknak a jelentését, és nem tudott mit válaszolni rá. Ő semmit sem érzett a vámpírnő iránt, csak ösztöneinek engedelmeskedve tett, amit tett, s csak ekkor döbbent rá, hogy nem lett volna szabad ennyire gyengének lennie egy nővel szemben… Hisz Raquelle is csak egy a sok közül, semmi egyéb számára.
 Ekkor gondolatai Vanessa felé kalandoztak, és a felé a furcsa érzelem felé, amit iránta kezdett el érezni. Sok-sok éve nem történt vele ilyesmi, hogy valamit érezzen egy személy iránt, hogy vágyódjon utána, hogy féltse, hogy gondoljon rá. Egyszer, húsz éve történt vele legutoljára ilyesmi, és akkor eldobta magától, mert félt, hogy nem bírja elviselni az érzéseket. Először megszánta, majd féltő gondoskodással egy olyan helyre rakta, ahol biztos megtalálja valaki, és helyette is szeretni fogja. Azon az éjszakán ugyanazt a szagot érezte, mint ami a lányból áradt, és összeállt benne a kép.
- Ez nem lehet igaz! – suttogta maga elé, és csapzott, fekete hajába túrt, felpattant az ágyból, és a lábába rúgott, mire megreccsent a fa, és egy hangos csattanással az egész bútor a földre rogyott.
- Mi nem igaz? – kérdezte Raquelle durcásan, mert nem kapta meg, amit akart, majd a pórul járt ágyra vetett egy sajnálkozó pillantást. – Mi történt?
- Semmi, semmi, csak rájöttem valamire – csóválta meg a fejét Will, miközben fel-alá járkált a szobában, és szitkozódott. Még Raquelle sem tudta lecsillapítani a vámpír saját maga elleni dühét, egyre csak gondolkozott, és amikor arra jutott, hogy nem lehet igaz, amire rájött, megszólalt benne valami, ami igenis az ellenkezőjéről akarta meggyőzni, és végül beadta a derekát. Elhitte saját magának a hihetetlent, és döbbenten roskadt le a kanapéra, könyökét a térdére támasztotta, állát a kezébe helyezte, és csak ennyit mondott:
- Adj valami erőset – Hangja nem árult el semmit sem a fejében tomboló zűrzavarból, hidegen és metszőn csengett, mint mindig.
Raquelle a falnak támaszkodva nézte William tombolását, és megforgatta a szemét, ahogy végre lecsillapodott és italt kért.
- Whiskeyt vagy whiskeyt? Vodka is van – lökte oda unottan, de nem indult el, hanem továbbra is kutató tekintettel nézegette Willt. – Elárulnád végre, hogy mi ütött beléd?
- Úgysem értenéd – nézett rá szépséges szeretőjére William, és halványan elmosolyodott. – Nagyon-nagyon hosszú és unalmas történet, nekem elhiheted.
- Van időnk – vonta meg a vállát a vámpírnő, és ledőlt William mellé a kanapéra.
- Az egész örökkévalóság – sóhajtott fel Will, és megsimogatta Raquelle hátát.
- Akkor elmondod végre, vagy várhatok halálom napjáig? – húzódott el a simogató kéz elől a vámpírnő, és szembefordult Williammel, akinek egyáltalán nem akaródzott beavatni Raquelle-t múltja egyik sötét történetébe, ezért megrázta a fejét, és bocsánatkérő mosolyt küldött a nő felé.
- Ha meghúzod magad, sosem fogsz meghalni – felelte halkan. – Szóval azt hiszem, még várok egy kis ideig. De csak addig, amíg eldöntöm, hogy elmondhatom-e neked vagy sem, amíg újra megbízok benned annyira, hogy beavassalak. Ugye ezt megérted?
Raquelle dühösen felmordult, felpattant a kanapéról, rávicsorgott Willre, mint egy vadállat, és kiviharzott a házból, hogy a korallszínű hálóköntöse csak úgy kavargott utána, s magára hagyta Williamet a hatalmas, palotaszerű házban, ami London vámpírnegyedében állt.
A vámpírnak pontosan ez volt a célja, ismerve Raquelle lobbanékony természetét, és egy elégedett vigyorral az arcán dőlt hátra a fekete bőr kanapén, hogy átadja magát gondolatainak és a felismerés feletti örömének. Érezte, ahogy körülveszi és magába zárja a csend, s a fejében mélyen felzúgott egy halálhörgés, amitől a vámpírt kirázta a hideg, és lejjebb csúszott a kanapén.
- Megvagy – suttogta, s arcán még szélesebbre húzódott a mosoly.

Következő >>