Vanessának sikerült egy-egy pillanatra kiszakadnia álmából, de aztán visszazuhant, és újra meg újra át kellett élnie az elhagyatottság és elveszettség érzését. Vágyott az elérhetetlen elérésére, arra, hogy megpillanthassa a fekete köpenyes árnyék és a karjában rugdalózó kisbaba arcát. Minden egyes lázálmában ez a két kulcsfontosságú figura szerepelt, és a lányt kezdte az őrültség határára sodorni az, hogy még csak egy futó pillanat erejéig sem nézhetett a csuklya mélyére, hogy megláthassa a mögötte rejtőző arcot.
 Általában olyankor ébredt fel, amikor megpróbálta megérinteni a nárciszok között fekvő kisbabát, de néha, amikor úgy érezte, hogy igen, hamarosan felé fordul az árny, és a hold fénye választ ad a rejtélyre. Ilyenkor Nessa sikítozva, verejtékben fürödve találta magát az ébrenlét és a lázálmok határán, mintha a tudatalattija félne feltárni az igazságot. Aztán egy gondoskodó kéz – az anyja keze – hideg vizes borogatást rakott a lány homlokára, és megpróbálta megitatni gyógyfüvekből készült teával, de Vanessa gyomra még ezt sem tudta befogadni, s újra visszazuhant mély és kimerítő lázálmai közé – a holdfényes erdőbe, ahol újra találkoznia kell a fekete csuklyással és a csecsemővel…

***

William a sötét utcákon bolyongott, mint mindig, ha unatkozott, és sötét gondolataiba mélyedt. A hangok a fejében elviselhetően suttogtak, nem is zavartatta magát, csak rótta az ismerős utakat – amelyeknek minden egyes macskakövét ismerte –, hogy elüsse az éjszaka hátralévő részét valamivel. A többi vámpírral ellentétben ő szeretett a földön járni, és úgy eljutni valahová, nem pedig háztetőkön ugrálva vagy a csillagtalan égbolton repkedve.
  A Hyde Park közelében sétálgatott, amikor suttogni kezdet a hangok a fejében, s egy lenge szellő különös, eddig még ismeretlen illatot hozott felé. A vámpír azt hitte, hogy már nem érheti meglepetés, hogy már mindegyik társadalmi rétegre jellemző szagot ismeri, de tévedett. A közrendűek negyedében volt, mégis egy cseppnyi vámpírvadász-szagot vélt felfedezni a levegőben. Will ragadozó énje nem tudott ellenállni a kísértésnek – feléledt benne az elemi ösztön, amely a túlélésben segítette. El kell pusztítani mindazt, ami árthat neki.
 Követte az illatot, ami egy családi háznak tűnő építmény nyitott emeleti ablakához vezette.
  Minő ostobaság, gondolta William, és hangtalanul felugrott az ablakpárkányra.
A kis hálószoba éjjeliszekrényén egy fehér gyertya égett sárga lánggal, és a komód mellett az ágyban vastag takaróréteg alatt valaki feküdt. Csak a párnákon szétterülő vörösesszőke hajcsigákat látta Will, és megállapította, hogy minden bizonnyal egy nő fekszik mély álomban a puha párnák között. Halkan, szaggatottan felsóhajtott, és irigykedő pillantásokat vetett az alvó lányra, miközben beszívta furcsa illatát.
A vámpír tétován billegett az ablakpárkányon guggolva, két malom között őrlődve. Az egyik választási lehetősége az volt, hogy elmegy, és békén hagyja a nőt, a másik pedig az, hogy körülnéz, és kideríti, vajon tényleg egy vámpírvadásszal akadt újra össze. Pár perc gondolkodás után William úgy döntött, hogy az utóbbit választja, s hangtalanul a kis hálószobába ugrott – az ágy mellé.

***

Vanessa hirtelen szakadt ki lázálmai fogságából, s kipattantak láztól csillogó szemei. Egy fekete, ijedt és kíváncsi szempár nézett vissza rá a feje fölül, de a lánynak eszébe sem jutott sikítani, mert azt hitte, hogy még mindig csak álmodik, vagy a képzelete csalja meg. Mégis egy erős kéz tapadt a szájára, mire Nessa szíve gyorsabban kezdett el dobogni a rémülettől.
- Ha megmukkansz, meghalsz!- suttogta egy fenyegetően hideg hang, de Vanessa csak a fekete szembogárban visszatükröződő gyertya lángjára tudott koncentrálni, amely azt az érzést keltette benne, mintha az éjszakai csillagos égboltra nézne fel egy olyan éjjelen, mikor nem takarja felhő London egét. Úgy érezte, a szemek egyenesen a lelkébe látnak, mezítelenre vetkőztetik, és kifürkészik minden egyes félelmét, vágyát, álmát.
 Még mindig azt hitte, hogy csak képzelete játszik vele valamilyen csalfa játékot, s elmosolyodott a nagy tenyér alatt, és lehunyta zöld szemét, hogy jelezze: megértette a fenyegetést.
- Helyes – mondta a hűvös és kimért hang kicsit engedékenyebben, és elengedte a lányt, majd behúzódott a szoba legtávolabbi sarkába, ahová a fény a legkevésbé tudott eljutni.
- Mi a neved? – sóhajtott fel Vanessa még mindig lehunyt szemmel, s azt várta, hogyha majd kinyitja, eltűnik a hallucináció.
- William – felelte meglepetten, mire Nessa száján még nagyobb mosoly jelent meg, és megborzongott a hideg hangtól.
- Hát akkor, William, miféle képzeletbeli lény vagy te? – kérdezősködött tovább Vanessa, de még mindig nem nyitotta ki a szemét.
- Vámpír – felelte Will nyugodtan, s szavai nem maradtak hatástalanok, úgy, ahogy várta.
 A lány szeme felpattant, a vámpírra meredt, és egy pillanatra félelem tükröződött a fűzöld szempárban, de még mindig nem jutott eszébe sikítani vagy segítségért kiáltani, mert szíve a torkában dobogott, miközben végigpásztázta a víziónak vélt vámpírt. Először a gyertyafényben a férfi félhosszú, fekete haját nézte meg, amely lágy ívbe foglalta halványan derengő, gyönyörű, ősi vadságot és bánatot tükröző arcát, majd szálfaegyenes, magas termetét, amit egy fekete köpeny takart el.
A lány szívverése a kétszeresére gyorsult, s úgy hitte, ez után a sebesség után már csak az következhet, hogy megakad benne az ütő, és leáll a szívverése. Elméjébe a sötét árnyék képe kúszott be fekete köpönyegével, ahogy szalad a síró csecsemővel, de aztán megrázta a fejét, és úgy döntött, hogy még mindig álmodik, bár az erős kezek és a hideg, fenyegető hang nagyon is valóságosnak tűnt.
- Bizonyítsd be, hogy valóságos vagy!- ült fel Vanessa az ágyban, és előrébb hajolt, hogy jobban láthassa a képzelet szüleményének hitt éjszakai ragadozót.
 William éppen annyira húzta fanyar mosolyra a száját, hogy a gyertyafényben megcsillanjanak tűhegyes, hosszúkás szemfogai.
 - Így megfelel? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, és hangjában nevetés bujkált.
- Nem látom jól – felelte a lány, és összehúzott szemmel figyelte a halványan látszódó, tűhegyes fogakat, és megpróbálta csillapítani szapora légzését.
 William hátrahőkölt, amint megcsapta a lányból áradó különös, a közrendű szabadokra és a vámpírvadászokra jellemző illat meg a félelem egyvelege, s csak most jutott eszébe, miért is jött. Fegyverek után kutatni, ami bebizonyítja feltevését, hogy a lány egy avatatlan vadász.
Kezdte kihozni a sodrából a lány furcsa viselkedése, és még szélesebben elmosolyodott, hogy jobban látszódjék veszélyes fogazata, miközben néhány olyan ötlettel rukkolt elő a fejében, amivel elhallgattathatná a lányt, hogy végre körülnézhessen a házban.
- Csak nem akarod, hogy bántsalak? – vette elő mély, fenyegető hangját William, és egy szempillantás alatt a lány háta mögött termett, akinek még annyi ideje sem maradt, hogy felfogja: a vámpír megmozdult. Két kéz kulcsolta át a derekát olyan erősen, hogy moccanni sem bírt a vasmarok szorításában meg a félelemtől, ami egész testét átjárta, s nyakában érezte a vámpír minden egyes lélegzetvételét.
- Nem – nyelte le a torkában a gombócot Nessa, és megrázta a fejét, már amennyire engedték a nyakára tapadó hideg ajkak, s érezte, hogy a tűhegyes fogak veszélyesen közel vannak a nyaki ütőeréhez. – Most már érzem, hogy valódi vagy – suttogta félelemtől rekedt hangon.
 Még ki sem mondta Vanessa ezeket a szavakat, Will már a szoba túlsó sarkában állt az árnyékban elrejtőzve, és onnan nézte a kipirosodott, szeplős arcú lányt, akinek a mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, és magában elmosolyodott a vámpír, hogy ez a húzása igazán látványosra sikerült. Most már kellőképpen fél tőle a lány.
 - És most te mondd meg a nevedet, és azt, hogy ki vagy – mondta parancsoló hangnemben William, és egyenesen a lány láztól csillogó szemébe nézett. Állta a pillantását.
- Vanessa… - felelte tétován a vörösesszőke hajú lány. – Vanessa Brighton… Ember.
Egy újabb borzongás futott végig Nessán, fogai is összekoccantak, és még mindig nem csillapodott szívverése. Lecsukódott a szeme, de kinyitotta, hogy ne tévessze szem elől a vámpírt és hegyes, gyilkos fogait.
- Rendben, Vanessa, most már így fair a mi kis játékunk, nem gondolod? – lépett ki az árnyékból William, még mindig fogva tartva Nessa pillantását, akinek a szeme elkerekedett az ijedtségtől, és kisebbre húzta magát az ágyban.
 - Ó, bocsáss meg, rosszul fogalmaztam – húzta el a szája szélét a vámpír, és hanyagul a falnak támaszkodott. – Nem akarlak bántani, ne félj.
- Akkor mégis mit akarsz? – kérdezte elvékonyodott hangon Vanessa, és a takaróba burkolózott, álláig húzva a paplant, s lejjebb csúszott az ágyban.
- Nyitva volt az ablak – felelte Will, mintha teljesen természetes lett volna, hogy idegen lakásokba ugrál be a nyitott ablakon keresztül, és az ott lakókat terrorizálja jelenlétével.
- Miért? – suttogta a lány, és újra lecsukódott pár pillanatig a szeme, ami égett a láztól, és nem látott tisztán, majd újra felnyitotta.
- Mert nekem már csak ilyen kíváncsi természetem van, kedves Vanessa – biccentett a vámpír. – És nem bántam meg, hogy beugrottam.
- Azt hittem, csak egy látomás vagy – mondta elhaló hangon a lány, miközben le nem vette volna a szemét a vámpírról. Homlokán megcsillant a gyertyafényben a gyöngyöző veríték, arcát a lázrózsák pirosították ki, és Williamben feltört egy olyan érzelem, amelyről azt hitte, már rég elfelejtette.
Odalépett Vanessához, és két hideg kezébe vette a tűzforró arcot, mire a lányból felszakadt egy megkönnyebbült sóhaj, és lehunyta fáradt szemeit.
- Köszönöm – suttogta hálásan, és szívverése megnyugodott, teste ellazult, s érezte, hogy hamarosan visszasüpped lázálma zavaros eseményeibe.

***

William újra a sötét, kihalt utcákat rótta, és Vanessán járt az esze. Zavaros érzései a lány iránt nem csillapodtak. Semmi fegyverre utaló nyomot nem talált az egész házban, miután sikerült elaltatnia Nessában a félelmet, pedig a lányból valami furcsa, csak a vámpírvadászokra jellemző tömjénes illat áradt, de nem olyan erősen, mint a többi vadászból. Csak egészen halványan érezte, belevegyülve a közrendűek keserédes szagába, és Will nem értette, kivel van dolga.
 Először úgy hitte, egy avatatlan vámpírvadásszal akadt össze, de aztán elhessegette magától ezt a gondolatot, mert egy vadász nem így viselkedne, még ha a halálán van is. Egy vámpírvadász minden áron megpróbálná megölni az előtte álló vérszívót, de Vanessa eleinte csak valami képzelgésnek vélte, de amint rájött, hogy valódi vámpírral van dolga, szétterjedt testében a félelem édeskés illata, amitől a vérszívók megőrülnek.
 William még mindig érezte tenyerén a lány bőrének jóleső forróságát, szeme előtt Nessa hatalmas, zöld szeme lebegett, és tisztán emlékezett arra a furcsa érzésre, ami megmelengette fagyos szívét, amikor a lány arcához ért. És a tompán suttogó hangok abban a pillanatban elhaltak a fejében.
- Szeretet? – kérdezte meg önmagától, de senki sem válaszolt, kérdése élesen koppant a nedves macskaköveken, aztán síri csönd vette körül. Már hogy lehetnek ennyire emberi érzelmei? Egy vámpírnak? Neki…? Képtelen elképzelés.

***

Vanessa a holdfénnyel megvilágított erdőben bolyong, és keresi a hazafelé vezető utat, de nem találja.
Lépte nyomán a földből sárga színű nárciszok nőnek ki, de amint lehajol, hogy hozzájuk érjen, érintésétől a virágok kelyhén vérfoltok jelennek meg, s porrá omlanak, hamvaikat pedig a lány fehér hálóingére fújja a fel-feltámadó hideg, éjszakai szellő, szürkévé változtatva a hófehér anyagot.
Érzi, hogy valami láthatatlan, valami veszélyes követi, és átlát rajta, nem tud elmenekülni előle, s úgy érzi, mezítelen a kutató szemek előtt.
 Tudja, hogy hamarosan előbukkan a fák közül a sötét árnyék a rúgkapáló, fehér pólyás babával, és tudja, hogy a fekete köpenyes alak rá fog nézni, de ő még az előtt felébred, hogy akár csak egy villanásnyi időre is megpillanthatná a csuklya mögött az arcát.
 A lány megtorpan, mert elérkezett ahhoz a részhez, amikor a fekete alak kilép a fák közül, és így is lett.
 Néhány méterrel előtte felbukkan a sötét alak, mintha a semmiből lépne elő, és a csomagot most is a kezében tartja.
 A lány az árny felé lép, csupasz talpa alatt megreccsen egy elszáradt gally, mire a fekete köpönyeges megfordul, és…
A fehér hálóinges lány ereiben meghűl a vér, mozdulatlanná dermed, szemei tágra nyílnak a szörnyű felismeréstől, szíve a torkában dobog, sikolyra nyitja a száját...

- William! – üvöltötte bele az éjszakába önmagán kívüli rémületében Vanessa, s testét a tehetetlen düh zokogása rázta.

Következő >>