- Megyek – közölte William a lánnyal nyersen, miközben magára rángatta a ruháit, s a kopott tapétás falnak támaszkodott félszegen, onnan mérvé végig azt, aki felkínálta magát, hogy a vacsorája legyen.
Életben marad, nem vesztett annyira sok vért, állapította meg egy megkönnyebbült sóhajjal.
- Máris? – A kis szajha hangja sértett volt, de még így is kicsendült belőle az imádat és a vágyakozás sóhaja. Will már hozzászokott, hogy ilyen hatással van nem csak a gyengébbik nemre, hanem a férfiakra is egészen addig, amíg ki nem mutatja a foga fehérjét… Szó szerint.
- Igen, mert nem akarlak megölni – felelte a vámpír közönyösen, s úgy mosolygott, hogy a gyér fényben kivillanjanak hosszú, tűhegyes szemfogai, és megcsillanjon rajtuk a friss vér.
A lány a nyakához kapott, ahol két kis lyukból szivárgott még a vér, és arcán egy apró fintorral megrántotta bársonyos bőrű vállát, majd ránézett Williamre nagy, lázasan csillogó, mélybarna szemével. Aztán csábosan elmosolyodott, de közben az arca valami mély szomorúságot tükrözött, amit a vámpír nem értett meg, vagy csak nem akarta felfogni az értelmét.
- Nekem már úgy is mindegy- felelte az örömlány fájdalmasan csengő hangon, és a fehér paplanba törölte véres kezét, aztán újra a még mindig tétován álldogáló vámpírra emelte kérlelően a szemét. – Csak általad jöjjön el a halál! Kérlek… Könyörgök…- suttogta.
William ellökte magát a faltól, és egy pillanat alatt a lány mellett termett, aki még mindig az ágyban feküdt, s könnyek folytak végig az arcán. Megfogta a lány haját, hátrahúzta a fejét úgy, hogy a nyakán jól látszódjék az ütőéren ejtett seb, és hideg ajkát a fognyomok fölé nyomta, s lenyalta a még meg nem alvadt vért.
- Valóban ezt akarod? – suttogta bele a lány bőrébe kemény hangon, mire a prosti megborzongott, és feljebb húzta magán a takarót. Még megijedni sem volt ideje, csak behunyta szemét, és nyelt egyet.
- Kérlek… - suttogta elvékonyodott hangon, s összeszorította a fogát, úgy várta a fájdalmat, aztán azt, hogy elhomályosuljon a látása, lassan elsötétüljön körülötte a világ, s mintha nem csak a vérét szipolyozná ki egy vámpír, hanem a lelkét is, üresség kezdjen tátongani benne, aztán leálljon a szívverése, és meghaljon.
- Nem – engedte el a barna hajzuhatagot a vámpír, és újra a szoba másik sarkában termett, ahol beleolvadt az árnyékokba. Onnan nézte törékeny emberi lényt, aki nem tudja, mit kér tőle. – Nem tehetem ezt veled… Sem magammal. Köszönöm az estét!
William az ágyra dobta a pénzt, s kilépett a szobából, vissza sem nézve a magára hagyott, döbbent örömlányra, aki nem értette, miért nem kap egy vámpír az alkalmon, hogy embert öljön… Ráadásul az engedélyével.
Will a lépcsőn kopogó cipőjét nézte, miközben elmerült sötét gondolataiban, meg sem hallva a bordélyház szalonjából felhallatszó zongora- és egyéb játékok hangjait.
A levegő fülledt volt és bizsergett az erotikától. Kéjes sóhajok és velőtrázó sikolyok töltötték meg a házat, ahová nem csak a szórakozni vágyó, unatkozó londoni urak, hanem a vámpírok is Madame Mallet lányaihoz jöttek, hogy csillapítsák mindenféle téren az étvágyukat.
- Á, aranyom, remélem, ’ogy megfelelő volt a kiszolgálás!- libbent elém egy terebélyes, negyvenes évei végén járó asszonyság, aki nem szégyellte mutogatni borvörös, falatnyi ruhába bújtatott bájait. – Janetre még senki sem panaszkodott.
A bordélyház tulajdonosnője egy gurgulázó nevetéssel és egy kacérkodó kacsintással tette még bizalmasabbá kijelentését, s William észrevette a nő szemében, hogy Madame Mallet sem bánná, ha belé mélyesztené a fogait, de csak kesernyésen elmosolyodott, ahogy visszagondolt a lány könyörgő, tompán csillogó szemére és reszkető, gyönge testére, s így felelt kimért, udvarias hangján:
- Kiváló a lány vére, Madame, kár elpazarolni.
- Bizony-bizony, és mi nem is hagyjuk- rebegtette meg seprű méretű pilláit a háziasszony, és közelebb lépett a vámpírhoz. A nő szájához emelt egy szivart, s egy füstkarikát fújt a csillár sárga fénnyel világító gyertyái felé.
- Viszont látásra, Madame Mallet!- köszönt el egy gyors biccentéssel William, és kilépett az ajtón a hideg, nyirkos munkásnegyedi utcára. Mélyen beszívta az annyira ismerős eső- és emberszagú levegőt, majd nekivágott a kihalt macskaköves utcának, ahol senki sem járt rajta kívül… Egy árva lélek sem.
Az éjjeli csendben csak az ő, William cipője keltett zajt, de a vámpír nem sietett sehová, csak élvezte az éjszakát, ami csak az övé volt, és senki sem vehette el tőle, ha már a nappaloktól úgy is megfosztotta a sors. Már sosem ébredhet arra, hogy a hasára süt a nap, s nem fordulhat át a másik oldalára, hogy tovább aludjon. És ez a másik dolog, amit már sosem élhet át: az alvás pihentető örömét. Ehelyett az éjszaka leple alatt él, mint egy szörnyeteg, mint egy tolvaj, aki fél, hogy meglátják az arcát, mert úgy elkaphatják, s megölhetik…
Ahogy ilyen sötét gondolatok kerítették hatalmába a vámpírt, mélyen a fejében feltört egy sóhaj, majd utána egy név is… A suttogás a nevén szólította.
- William- lehelte egy kétségbeesett hang a fejében, mire Will felnyögött, és a halántékához kapott. Igaz, hogy már több mint háromszáz éve nem ölt embert, mégis örök időkre arra kárhoztatott, hogy emlékezzék áldozatai hangjára.
 Észre sem vette, hogy lába a Tower Bridge-hez vezette, és a kőkorlátnak támaszkodva a Temze sötét mélyébe néz, bár a felszínen a város fényei sziporkáztak, s a hullámokon megtörve furcsán vibrálóvá váltak. A vámpír nézte a békésen szunnyadó várost, és jó lett volna elhinnie, hogy tényleg az. Pedig cseppet sem volt biztonságos. Minden egyes sarkon veszély fenyegeti az óvatlan, ártatlan embereket, akik az éjszaka közepén esetleg kimerészkednek otthonaikból, és ezt ők is tudják. Vagy nagyon ostobák, vagy túlságosan vakmerőek, és ezt William nem tudta eldönteni. Vagy csak a szerencséjükben bíznak? Ezt sosem fogja megtudni.
Erről eszébe jutott az aznap esti lány, aki megváltásként fogadta volna, ha meghal, de ő mégsem merte megtenni. Túl gyáva volt ahhoz, hogy kockáztassa azt: egy újabb, dühös, halott arc néz rá magányosan töltött perceiben.
- William… - súgta egy újabb, rekedtesen búgó hang, mire elfogta a vámpírt a félelem, hogy tömegesen kezdenek el zajongani múltja kísértetei, s enyhülést csak az alkoholos bódultság hozhat el számára.
Ellökte magát a korláttól, és sietős léptekkel végigrohant a hídon, miközben a Big Ben elütötte az éjjeli két órát, s újra szemerkélni kezdett az eső a város fölött. A suttogás Will fejében eközben egyre csak fokozódott, s a túlvilági kórusba bekapcsolódott egy-két éles sikoly, mély hörgés, amitől William megtántorodott, és muszáj volt kapaszkodót találnia egy régi ház vakolatlan falán. A hideg téglának nyomta homlokát, és behunyta fekete szemét, hátha úgy enyhül a kíméletlen kántálás a homloka mögött.
- Miért csináljátok ezt velem?- suttogta megtörten, fáradtan. – Nem szenvedtem már eleget? Nem bántam már meg ezerszer azt, amit tettem? Miért nem hagytok végre békén? – Elcsuklott a hangja, mert rájött, hogy valójában egyáltalán nem sajnálja az áldozatait, és inkább dühös rájuk, amiért holtukban is zavarják, s nem hagyják, hogy nyugodtan teljenek az öröklét hátralévő napjai számára.
A hangok végre halkabban, elviselhetőbben suttogtak, így megfordult, hogy újra nekivághasson a hazafelé vezető útnak, de amint ellökte magát a faltól, egy vörösen izzó szempárral találta szemben magát, s ennek a szemnek a tulajdonosa búgó női hangon, francia akcentussal megszólította Williamet, s hangjából kihallatszott a gúny, amit meg sem próbált elrejteni:
- Még mindig  ’angokat  ’allasz, mon chéri?

Következő >>