Vanessa egy kávéházban üldögélt egy magas, barna hajú, elegánsnak nem éppen mondható férfival a kopott, de mégis márkás öltönyében. Forró csokoládét iszogattak, és egy árva szót sem szóltak egymáshoz, mert már a lány olyan jól megértette a fiatalembert, hogy a pillantásából felismerte, milyen hangulatban van. És aznap nem volt valami rózsás kedve egyiküknek sem.
Máskor mindig szóval tartotta Nessát a fiatalember, de aznap hallgatag volt, s csak egy-két udvarias kérdést tett fel a lánynak, Vanessát pedig kezdte megijeszteni ez a szótlanság.
- Daniel, mi a baj? – kérdezte óvatosan, és megfogta a kezét. Az övé meleg volt, a férfié viszont hideg és nyirkos, és a lány érezte, hogy ideges a vőlegénye. Összehúzott szemöldökkel figyelte az arcát, azt a kedves arcot, ami mindig fel tudta vidítani rossz napjain, viszont most ő szorult segítségre.
Daniel a lányra emelte nagy, mélybarna szemét aznap először, és Vanessában még jobban feltört az aggodalom, mert a máskor mindig vidám tekintetet a gond fátyla takarta el, mint régen, amikor megismerkedtek apja ügyvédirodájában.
- Ó, semmiség, csak egy nehéz ügyön dolgozunk, és már megint nem bírok aludni – ráncolta össze a homlokát, és kiszabadította a lány ölelő ujjaiból az övéit, hogy megsimogassa menyasszonya aggodalmas arcát.
- Mondtam apámnak, hogy ne dolgoztasson halálra, mert hasztalan vagy, ha nem tudsz rendesen aludni, de nem hallgat rám, mint mindig – csóválta meg a fejét bosszúsan Nessa, s áthajolt az asztal fölött, hogy megcsókolja Danielt, aki boldogan viszonozta ezt a váratlan gesztust.
- Ezt miért kaptam? – mosolyodott el Dan, de nem volt vidám – a hangja gyászosan csengett, olyan volt, mint akit másnap már a vesztőhelyre visznek, és az utolsó napon a szeretteitől búcsúzkodik.
- Hogy egy kicsit felvidulj – felelte Nessa kesernyés mosollyal, de amint újra rátalált a barna szemekre, lehervadt a mosoly az arcáról. Nem engedte a vőlegénye pillantása. A barna, kifejező szemek kétségbeesést, félelmet, és valami mély, megmagyarázhatatlan érzést tükröztek, s ez a lány érzelmeire is átragadtak.
 – Valami más is van a háttérben, igaz? – komorodott el teljesen Vanessa. - Nem csak az, hogy túl sokat dolgozol, ugye? – vonta kérdőre megváltozott, parancsoló hangon a vőlegényét – amit még az apjától tanult el. Ennek a hangszínnek nem lehetett hazudni, és érezte, hogy Daniel sem tud.
- Úgy beszélsz, mint az apád – jegyezte meg Dan bosszúsan, s tüntetőleg az elegáns márványasztal mintázatát kezdte el nézni.
- Danny, ne tereld a szót. Tudom, hogy valami más is bánt. Nekem igazán elmondhatod, tudod, hogy szeretlek, és csak ez számít – vette a két kezébe Daniel kezét, és az arcához szorította, miközben kereste a férfi pillantását.
- Hát jó, ha ennyire tudni akarod, van egy kis adósságom – Még mindig nem nézett fel a lányra, továbbra is az asztallapot bámulta lehajtott fejjel.
- Hitel?
- Nem.
- Akkor mi? – Nessa mindig is becsületes embernek ismerte a vőlegényét, s el sem tudta képzelni róla, hogy hazárdjátékokra szórja el a kemény munkából befolyó pénzt, de akkor, abban a pillanatban átfutott az agyán ez a lehetőség, és elborzadt, hogy Daniel is épp olyan lehet, mint a többi férfi. Játszik, veszít, iszik – pontosan ebben a sorrendben.
- Daniel, te játszol? – kérdezte a döbbenettől elkerekedett szemekkel, elfojtott hangon, és akkor végre ránézett Daniel. Egy röpke mosoly suhant át a fiatalember arcán, majd megszólalt.
- Drága Vanessám, hogy gondolhatsz ilyesmit rólam? – suttogta, és csókot nyomott menyasszonya homlokára, majd megitta forró csokoládéja kihűlt maradványát, de Nessa továbbra is aggodalmas pillantásokat vetett rá. - Nem lesz semmi baj, ígérem. Még az esküvő előtt törlesztem az adósságomat- mondta komoly hangon, és ránézett menyasszonya szép, kislányos arcára, ami a homlokráncolástól furcsán öregnek tűnt, és ez egyáltalán nem illett a lányhoz.
- Megtudom valaha is, hogy mi folyik a hátam mögött? – kérdezte még mindig fojtott hangon a lány, és szemébe könnyek gyűltek amiatt, hogy Danny nem mondja el neki a teljes igazságot, csak egy apró szeletkéjét. Szemét mélyen a vőlegénye szemébe fúrta, és a férfi egy kis idő után lekapta róla a tekintetét, s újra az asztalt kezdte el tanulmányozni.
- Mondtam már, hogy milyen zavarba ejtően zöld szemed van? – kérdezte a fiatalember, de nem nézett föl, hanem a márványlapon kopogó körmeit követte a szemével.
- Még sosem mondtál nekem ilyen szépet – felelte remegő hangon a lány, és legszívesebben újra megcsókolta volna Danielt, de érezte, hogy ez nem a megfelelő alkalom arra, hogy elragadják az érzelmei. Érezte, hogy valami engesztelő, békítő szándék, egyben kérés bújt meg a romantikus szavak mögött, ezért még hozzátette halkan: - Mindig meg tudok neked bocsátani… Most is, bármit is tettél.
- Köszönöm – mosolygott rá Danny halványan, és ezután újra hallgatásba burkolóztak. Vanessa is megitta a forró csokoládéját, majd kinézett a kávéház ablakán.
Esett, mint Angliában mindig, és a lány nézte az üvegen lefolyó esőcseppek patakjait, meg az utcán sietős léptekkel haladó esernyős embereket, akik néha-néha belelépnek egy-egy pocsolyába, és bosszankodva mennek tovább, hogy átázott és sáros lett a szoknyájuk, nadrágjuk. Aztán a macskaköveken kopogó cseppekre siklott a tekintete, és az utcán álló vízben tükröződő szürke fellegekre, melyre az eső vízgyűrűket rajzolt áttetsző ecsetével.
- Hidd el, mindent megteszek azért, hogy boldogan éljünk – mondta nagyon komolyan Daniel afféle ügyvédi hangon, és kezébe vette menyasszonya kezét.
- Ahhoz nem kell pénz, hogy boldogok legyünk – válaszolta Nessa, és a kiürült bögrékre nézett. – Menjünk.
Daniel kifizette az italokat, s amint kiléptek a meleg kávézóból, arcukba csapott a hideg levegő és a felhőkből permetező víz, és fázósan közelebb bújtak egymáshoz egy szürke esernyő alatt. Vanessa hálásan nézett Daniel arcára, mire a fiatalembertől oly ritka, szívből jövő mosollyal, és egy forró, szenvedélyes csókkal ajándékozta meg kedvesét.
- Szeretlek- suttogta, és a lány érezte Dan meleg leheletét az arcán. A férfi vállára hajtotta a fejét, és átölelte a derekát az egyik karjával, de nem mondta ki a bűvös szót: „szeretlek”, csak még közelebb húzódott hozzá, hogy jobban érezze a vőlegénye meleg testét, Daniel pedig átkarolta menyasszonya csípőjét a szabad kezével, és így folytatták a hazafelé vezető utat a sötét felhőkből hulló esőcseppek alatt, amelyek halkan kopogtak az ernyő vásznán. Nem szóltak egymáshoz, csak élvezték az őket körülvevő felhőszínű, békés csendet, mert egyiküket sem zavarta a másik hallgatása, és Nessa is megnyugodott, amint a férfi védelmet nyújtó karjaiban lehetett. Eloszlott aggodalma, és hagyta, hogy átjárja a hideg. Vacogva húzta össze magán a kabátot, mire Daniel dörzsölgetni kezdte a karját, s a hajába csókolt, Vanessa pedig fáradtan lehunyta a szemét, és rábízta magát a férfira, hogy vezesse haza.
- Drágám, megérkeztünk – zökkentette ki Daniel a menyasszonyát az álmodozásból, és a lány felnyitotta a szemét.
- Bocsánat, de annyira fáradtnak érzem magam. És fázok is – tette hozzá Vanessa, mire újabb hidegrázás futott végig a testén, de az arcát lázrózsák színezték pirossá.
- Akkor bemegyünk – nyomta meg a csengőt Danny, mire néhány másodperc múlva ajtót nyitott Mrs. Brighton, és betessékelte a fiatalokat a meleg szalonba, ahol a kandallóban lobogó tűz a falakat sárgára festette, de Vanessa egyre rosszabbul lett, és nem bírta csillapítani a remegést, ami folyamatosan rázta.
- Jó ég, de hiszen te lázas vagy!- kiáltott fel Nessa anyja, ahogy a lánya homlokára tette a kezét, és már tuszkolta is fel a lépcsőn.
Vanessa el sem tudott köszönni Danieltől, megnyugtatni, hogy reggelre helyrejön, és hogy az édesanyja mindig eltúlozza a betegségeit, de még annyit sem tudott mondani a fáradtságtól, hogy viszlát, csak hagyta, hogy anyja felvezesse a szobájába, és megszabadítsa a nedves ruháktól, majd hálóingbe bújtassa és bedugja a meleg, puha ágyba.
- Anya, nem vagyok már kicsi – mondta Nessa erőtlen hangon, és szorosan maga köré csavarta a paplant, hátha úgy enyhül a remegése, és az arcába szökött a vér, kissé elhomályosult a látása. – Nagy vagyok, tudok magamra vigyázni.
- De, egy nagy gyerek vagy – mosolygott a lányára szeretettel Mrs. Brighton, és eligazgatta rajta a takarót, majd végigsimított az arcán. – Aludj jól!
Vanessa már ahhoz is túl fáradt volt, hogy elköszönjön anyjától. Remegett a láztól, a fogai akaratlanul is összekoccantak, s még szorosabbra húzta maga körül a takarót, hátha úgy enyhíthet a hidegrázásokon. Lehunyta a szemét, és a szoba elcsöndesedett körülötte, a paplan melege elálmosította, a testében tomboló láz pedig mély álomba húzta.

Következő >>