Halott, dühös arcok meredtek lord William Reedre gyűlölettől izzó szemeikkel, és Will nem mert az arcukba nézni. Félt tőlük. Félt, hogy feltámadnak, ha a visszanéz rájuk, hogy rá vetik magukat és ő alul marad a küzdelemben.
A régmúlt kísértetei töltötték meg szobáját, azon emberek szellemei, akiket hidegvérrel megölt, s akiket a mélybe taszított önző célból. Áldozatai testét már rég a koporsó őrzi, de benne tovább élnek, és kínozzák a lelkét… Már ha egy vámpírnak egyáltalán van ilyesmije.
Hogyha William egyedül volt a szobájában, elöntötte a bűntudat, a szégyenérzet és a harag önmaga iránt, amiért egy lelketlen szörnyeteg, aki nem ismer kegyelmet.
De most a hideg, elhúzott függönyöktől sötét vártoronybeli szoba túlzsúfolt volt számára, a kísértetei pedig mereven bámultak rá és szinte felperzselték fagyosan metsző, homályos szemeikkel, miközben a nevét suttogták vértelen ajkaikkal, szuvas fogaikkal és oszladozó nyelvükkel egy véget nem érő, idegtépő kántálásban.
- William, William, Will… William, William Will…
Általában ilyenkor szokott egy teli üveg és egy pohár után nyúlni, hogy eltakarodjanak a kísértetarcok a szeme elől, akik olyan sápadtak, mint ő, de William mégis létezik, ők pedig a föld alatt porladnak már… Miatta. Mert ő létezik.
Elkeseredetten temette arcát a két tenyerébe, hogy ne lássa áldozatai képét, de a fejében még mindig ott voltak, és hallotta túlvilági susogásukat.
Az őrületbe fognak kergetni, gondolta, miközben a bárszekrényhez kóválygott, és kinyitotta az ajtaját. A hűvös levegő az arcába csapott, amint lehajolt, hogy kivegyen egy üveg méregdrága Johnny Walker whiskeyt, utána pedig az egyik üvegpolchoz botorkált, hogy egy kis poharat vegyen le róla, amibe beleöntheti a tömény alkoholt. Mindeközben az arcok nem úsztak el szemei elől, továbbra is ott lebegtek előtte, és nem mert a szemükbe nézni, csak hallgatta kitartó, monoton hangjukat, ahogy a nevét mondogatják teljes összevisszaságban. Néhányuk nem suttog, hanem hörög, sikítozik, szitkozódik, kivicsorítja rothadó fogát, és Williamet kirázta a hideg, pedig sokszor hallott efféle hangokat. De akkor az életükért könyörögtek, és nem az ő nevét szidták, nem kívánták a halálát. Kérlelték, és esküdöztek, hogy sosem fogják elárulni a titkát, csak hadd élhessenek még egy kicsit tovább.
William leült a hatalmas, díszesen faragott mahagóni franciaágy szélére, ami a lehető legmesszebbre került a vékony, lőrésnyi széles ablaktól, s alatta besüppedt a puha matrac és a lágy takarók. Az üveget úgy tartotta a kezében, mint fuldokló a mentőövet, olyan erősen szorította, hogy érezte, amint megpattan a tenyere szorításában, és a hűvös lé végigcsurog az alkarján, le a könyökéig, utána pedig lomha lassúsággal lecsöppen a szintén mahagóni padlóra, és egy szép kis tócsában gyűlik össze a lába előtt. Csöpp-csöpp, hallotta, ahogy csepeg a whiskey.
Mindeközben a kísértetek a fejében egyre hátborzongatóbban kezdtek el suttogni és kiabálni, de nem nézett rájuk, csak a whiskeyre koncentrált, és arra, hogyan folyik a karján a drága, sárgásbarna ital egy vékony, ragadós kis patakban.
Nem vacakolt a pohárral. Még utoljára elmosolyodott, és diadalittasan gondolt arra, hogy már nem kell sokáig hallgatnia őket - a múltja kísérteteit, itt a felszabadító bódultság a kezei között, és csak arra vár, hogy végre legurítsa a torkán. Aztán a szájához emelte az üveget és jól meghúzta, ki sem élvezve, miért is szeretik az angolok annyira, hogy még a reggeli teájukba is ezt töltik szíverősítő gyanánt. Mérték nélkül nyelte a kortyokat, égette a nyelőcsövét, de egészen addig itta, amíg ki nem ürült teljesen, és tántoroghatott egy másikért, mert a múlt démonai nem hagyták nyugton, még mindig susogták őrjítő kántálásukat, bár már az arcukat nem látta, mert az alkohol elhomályosította látását és eltompította érzékeit.
Lemondóan sóhajtott, amikor meglátta, hogy a bárszekrényből kiürült a whiskey, és már csak egy jó bordeuxi bor hívogatja csábító zöld üvegében, hogy annak is a fenekére nézzen. Kivette a palackot, kipattintotta a dugót és kortyolt. A fél üveg lenyelése után kezdtek enyhülni a hangok a fejében, és csak akkor vágta a falhoz a bort, amikor teljesen elhalkultak. A vörös lé úgy csurgott végig a szürke, vakolatlak köveken, mint a vércseppek, és ettől Williamben feltörtek az emlékek. Egy véres éjszaka a sötét sikátorban, egy a bordélyházban, egy temetőben, egy hotelszobában… Még utoljára egy fájdalmas, éles sikoly csendült fel a fejében, majd lassan elhalt, és csak a süket csönd maradt utána.
Aztán minden a feledés homályába merült, és az emlékképek kihunytak, mint a gyertya fénye, ha elfogy körülötte az oxigén.
Ledőlt az ágyára és élvezte a csöndet, ami körülvette. Már nem kísértette a múltja, már nem tudott gondolkodni, mert az alkohol teljes mértékben a fejébe szállt, és kiszorította a fájó emlékeket, amelyeket ő maga okozott. Csak nézte a plafonon végigfutó repedéseket, a csupasz, szürke kőfalakat, és pilláira ránehezedett a bódító, álomtalan álom, hogy a következő nap újra megküzdhessen sötét emlékeivel, és újra alulmaradjon velük szemben.
Következő >>
|