Egy fehér hálóinges lány reménytelenül bolyong az éjszakai erdőben, és tudja, hogy nincs kiút. Nem fog hazatalálni, csak megtalál egy utat, amely mentén sárga nárciszok nőnek ezerszámra. De előbb még át kell verekednie magát a holdfényben éledező erdőn, ahol egy árnyék követi minden egyes lépését, és mindent átható szemével a belé lát. Kifürkészi félelmeit, vágyait, álmait.
De ő minden éjjel csak ezt az álmot látja, mióta az eszét tudja. Eleinte sikítozva, sírva ébredt fel annál a résznél, amikor az a valami figyelni kezdi, és az édesanyja aggódva rohant be a szobájába, hogy magához húzza egy csitító ölelésre, megnyugtató suttogásra, álomba ringató dalra.
Most is az erdőben kószál, és úgy érzi, hogy meztelen a láthatatlan szemek kereszttüzében, mert mindent látnak… Már megszokta, és nem is igazán zavarja, mert tudja, hogy ez csak egy véget nem érő, buta álom. És az a legfurcsább az egészben, hogy ezt tudja. Tudja, hogy álmodik, bár az erdő, a virágok és a poros, keréknyomos út mind annyira ismerő neki, mintha ébren is látta már volna. Azt gondolja, hogy biztos azért van, mert minden éjjel ugyanazt látja – kisebb-nagyobb változásokkal. Mert néha a fákon egy-két vérfolt tűnik fel, vérfagyasztó sikoly, könyörgés hallatszik a távolból, a nárciszok között pedig egy fehér, síró csomagocska rugdalózik, de nem tudja megfogni, megnézni, mert túl messze van és nem éri el, pedig próbálja, de túl messze van. És olyankor, amikor feltűnik a csomag, a szíve hevesebben kezd el verni, és az a mérhetetlen vágy, hogy lássa, mi rejtőzik a fehér lepedőbe bugyolálva, szinte fáj, és olyankor sírhatnékja támad. Elgyengül a lába, a földre hull, a puha, még az előző őszről megmaradt avarba, arcát a kezébe temeti, és összegörnyed, hogy ezzel enyhítse a rá törő, érthetetlen érzéseket, de nem segít. És ezekben az elveszett pillanatokban még sebezhetőbbnek érzi magát, még jobban magán érzi a kegyetlen, csontig ható tekintetet.
De amikor elég erősnek érzi magát, körülnéz, hogy hátha megpillantja az árnyék arcát, de nem látja, még a szemét sem. Megborzong attól, hogy követi valami ismeretlen, valami sokkal erősebb nála, de feláll a földről és megy tovább, miközben könnyeit itatja fehér hálóinge hosszú, bő ujjával, mert tudja, hogy hamarosan megtalálja a nárciszokkal szegélyezett utat, és a fehér lepedőbe bugyolált csecsemőt. Mert tudja, hogy egy kisbaba van abba a lepedőbe csavarva.
A tölgy- és bükkfák rengetege ritkulni kezd körülötte, és az árnyék tapogató pillantását sem érzi olyan kíméletlenül magán, ahogy a fák között beszüremlik az ezüstös holdfény, amitől az erdő misztikussá és meseszerűvé válik, mintha nem evilági lenne, mintha különleges teremtmények figyelnék csetlő-botló menetelét az úthoz, ahol minden éjjel abban reménykedik, hogy végre megpillanthatja vagy az árnyékot, vagy a kisbabát. Erre vágyik, amióta először megpillantotta a virágok között fekve. Meg akarja nyugtatni, hogy ne féljen, már nincs egyedül, ő ott van vele és együtt érez. Átérzi, mennyire kétségbe lehet esve, hogy nem lehet az édesanyja mellett, a meleg, pihe-puha ágyikójában, hanem itt kell lennie az erdő közepén, minden szeretet nélkül, elhagyva, magányosan. És ettől neki is könnyek gyűlnek a szemébe, kapkodva veszi a levegőt, mint egy fuldokló az óceán közepén, és úrrá lesz rajta a kétségbeesés, hogy most mégis mi fog történni.
 Sírás távoli hangja üti meg a fülét. Megszaporázza lépteit, kitörli szeméből a könnyeket, hogy gyorsabban odaérjen a virágokkal szegélyezett úthoz, de ekkor egy fekete köpenyes alak bukkan fel a fák közül és vág át előtte, úgy, hogy majdnem feldönti, de mintha ott sem lenne a lány, megy tovább gyors léptekkel, magához szorítva egy hófehér csomagot, ami ordít és kapálózik, mintha szabadulni akarna a két, hatalmas kézből. A döbbenettől megtorpan a lány, és csak nézi, ahogy fekete árnyék leteszi a virágok közé a babát, majd otthagyja teljes szívtelenséggel. Nem tudja, mit csináljon. Csak áll, és nézi, ahogy eltűnik a sűrű rengetegben az a sötét alak, csak nézi, ahogy sír a gyermek, és nem bír megmoccanni, mintha egy marasztaló gyökér tekeredett volna a lába köré, de ahogy lenéz, látja, hogy semmi sem csavarodott a bokája köré, csak a kétségbeesés nem engedi, hogy elinduljon. De aztán mégis tesz egy tétova, lassú lépést, a fehér csomag felé, amint egy kissé lecsillapodott, és ekkor valaki a fülébe suttogja a nevét:
– Vanessa!

A lány arra ébredt, hogy valaki a fülébe sikít, s döbbenten vette tudomásul, hogy a saját hangját hallotta. Ülve találta magát az ágyban, zilálva vette a levegőt  – mintha a legborzasztóbb, leghosszabb rémálomból ébredt volna fel. Fogalma sem volt róla, mikor lökte fel magát ülő helyzetbe, de a takarót lerugdosta magáról, és az a hideg földön kötött ki. A szíve oly hevesen dobogott, hogy úgy érezte, menten kiugrik a helyéről, ha nem bírja lecsillapítani. Az arca nedves volt a hideg verítéktől, ahogy végigsimított a homlokán, hogy kiszedje kusza, vörösesszőke tincseit a szeme elől. Remegett a keze az idegességtől, ahogy szeplős orrához ért, majd lehajolt, hogy felvegye és magára húzza a takarót, hátha úgy csillapul az ideges borzongás a gerince tájékán. Még meleg volt a lány testétől a puha anyag, ahogy újra magára terítette, és felhúzta a térdét egészen az álláig, s kezével görcsösen markolta a paplan sarkát, hogy minél jobban rá feszüljön.
Már tizenkét éve, hogy Vanessa nem ébredt sikítozva ebből a furcsa álomból, de ezen az éjszakán valami megváltozott. Valami történt. Az a köpönyeges alak tette le a kisbabát a nárciszok közé, és otthagyta, kitéve a vadállatok kényének-kedvének. Legszívesebben arcon vágta volna az illetőt, sajgott a keze, hogy megtegye – már ha látta volna a fizimiskáját a sötét árnynak –, de tehetetlen dühében csak még jobban reszketni kezdett a keze, és a takaró csücske már nem volt elég, körmeit a tenyerébe vájta, és teljes erőből megfeszítette karjában az izmokat.
Ebben a pillanatban halkan kinyílt az ajtó, és egy hálósipkás fej nézett be rajta. A sapka alól kusza, karamellaszínű tincsek kunkorodtak elő, amitől megfiatalodott a gond vájta ráncoktól a kerek, kedves arc.
- Nessa! - suttogta a nő. - Jól vagy, kicsim? - kérdezte az édesanyja merő aggodalommal. Már tizenkét éve, hogy utoljára kellett éjszaka bejönnie a lánya szobájába.
- Igen, anya - bólintott Vanessa, és lenyelte a gombócot a torkában. – Csak… Álmodtam.
Mrs. Brighton a lánya ágya szélére ült, és átölelte, Nessa pedig puha vállára hajtotta a fejét, és behunyta a szemét, újra és újra lejátszva fejében azt a jelenetet, amikor a fekete alak köpenye súrolta fehér hálóinge szegélyét, és meglátta a síró kisbaba fehér pólyáját. Egyikőjük arcát sem pillantotta meg a lány, és ez igazán bosszantotta. Jobban, mint egész addigi életében bármi más. Egy kis kapaszkodót adott neki az, hogy látta a fekete fickót, egy kis reményt, hogy véget vethet ennek az álomnak. De ahhoz látnia kellett volna az arcát! Olyannyira bosszantotta ez a tudat, hogy legszívesebben sírva fakadt volna, de nem tette, mert nem akarta, hogy az anyja még jobban aggódjon miatta. Erőt vett magán, és édesanyjával együtt dúdolt egy régi altatót, amit még kiskorában énekeltek, ha éjszaka felébredt. Úgy ringatta és csitítgatta Mrs. Brighton a lányát, mint régen, egészen Nessa ötéves koráig, amikor minden egyes éjjel vele kellett virrasztania.
- Már jól vagyok – mosolyogott Vanessa bíztatóan anyjára, és kiszabadította magát a kezei közül.
- Megint ugyanazt álmodtad? – kérdezte az anya őszinte aggodalommal, és szemei ide-oda jártak szeretett leányán, hogy feltérképezzék: tényleg minden rendben.
- Mindig ugyanazt álmodom- felelte keserűen Nessa, és egy sóhajtással még nagyobb nyomatékot adott elkeseredésének. – De ma változott azért egy kicsit. Egy fekete köpenyes alak tette le a kisbabát a virágok közé, aztán elment. Ott hagyta az erdőben...  –nyelt egyet, hogy útját állja a düh könnyeinek, aztán suttogva folytatta: – Egyedül.
Egy pillanatra mintha az édesanya barna tekintetében félelem tükröződött volna, amitől teljesen úgy nézett ki, mint egy riadt őzike, aki a puska elé ugrik, és csak nézi, ahogy a vadász meghúzza a ravaszt, s a golyó kirepül a puskacsőből, de nem tud arrébb ugrani a dermesztő félelemtől.
Ez után a furcsa pillanat után újra nyugodt lett az anya szeme, és körkörösen simogatni kezdte Nessa hátát.
- Semmi baj, kicsim, én itt vagyok melletted- mosolygott le a lányára Mrs. Brigthon, és egy puszit nyomott a homlokára, majd egy nyögéssel felállt térdére támasztott kezével, és a matracban megnyikordultak a rugók, ahogy a súlya már nem nyomta a régi drótokat. – Aludj tovább... És álmodj szépeket!
Az utolsó mondatán Nessa elmosolyodott. Ugyan mégis mi mást álmodhatnék ezen kívül?, töprengett, s tovább fűzte gondolatmenetét. Igaz: ez az álom nem rémálom, mert nincsenek benne szörnyek, de szépnek sem mondható. Csak furcsa, rendkívül furcsa, amit mintha a múltamból szakítottak volna ki, hogy éjszakáról éjszakára lejátszódjék a fejemben, de mégsem legyen mindig ugyanaz. Mindig csak egy icipicit változik a kép, egy leheletnyivel többet vagy kevesebbet mutat minden éjjel. Mintha néha kibővítenék a jelenetet, néha pedig kivágnának részleteket belőle. Néhány határozatlan filmvágó babrál a fejemben, és őrjít meg azzal, hogy hol elvesznek, hol hozzáadnak valamit az álmomhoz. De ma egy újabb jelenettel bővült a filmem, és ha nem is álmodom újra a fekete köpenyes fickóval, megjegyeztem, és sosem felejtem el. Még ha a filmvágók a lomtárba is dobják ezeket a képkockákat, én kitúrom és zsebre teszem, hogy egyszer összeálljon minden.
Mrs. Brighton kilépett Vanessa szobájából, és bezárta az ajtót maga után, a lány pedig az ágyában ülve kezével átkulcsolta lábait, felhúzott térdére hajtotta fejét, s nézett ki az ablakon, ahol London fényei és a kis csillagok sziporkáztak a mélykék, őszi angliai égbolton.

Következő >>