Aranyhajad lágy hullámokban terül szét a hideg, fekete földön, halottfehér bőröd márványként tündököl a hold ezüstös fényében, ahogy besüt a keskeny kriptaablakon, s pont rávetül az arcodra. Azokra a tündérszép orcákra. Olyan, mintha csak elaludtál volna néhány percre, de ebből az álomból már nem lehet még a királyfi átoktörő csókjával sem felébreszteni téged. Miért, Júlia, mondd, miért?

Legutóbb még a gond ráncai gyűrték össze homlokodat, de halálodban kisimult, mert megszabadult minden földi fájdalomtól. Szemhéjaid szorosan le vannak zárva, így nem láthatom ében színű szembogaradat, a vékony alabástrombőr alatt alaktalan formákat alkotnak a lila hajszálerek hálózata, hosszú pilláid fekete árnyékot vetnek az egykor rózsás arcra.

Közelebb hajolok hozzád, hogy minden vonásodat az emlékezetembe véssem, szememet könnyek mardossák. Hüvelykujjammal megsimítom a járomcsontodat, és érzem, hogy tested már rég kihűlt, de még szorosabban ölelem magamhoz, hogy még a ruhámon keresztül is érezzem hűvösségét. Olyan hideg, mint a legfagyosabb napok, mégsem hiszem el, hogy nem vagy többé. Talán még halálodban is vérvörös ajkaid csalják meg könnyektől elhomályosult szememet, és végre aláhull az első könnycsepp, rá a szempilládra. Mintha Te is velem együtt siratnád az elmúlást. A kettőnk elmúlását. Mert ha Te nem létezel, az élet értelmét veszti, s újra szürke ködben kéne élnem. Te voltál létezésem minden egyes percének a fénye.

Nem tudom, hogyan került a kezembe a köpenyem alól az örök álmot hozó üvegcse, de ott csillog halálos fénnyel a holdvilágnál. Kiszárad a torkom, ahogy rágondolok, hogy elég egyetlenegy csepp, és…

Hirtelen egy fekete felleg takarja el a holdat, s teljes sötétség borítja be a kriptát, mintha még ő sem akarná látni kettőnk tragédiáját.

Még szorosabban ölelem magamhoz jéghideg testedet. Az arcod fölé hajolok, s lágyan megérintem ajkammal az ajkaidat. Kemény és hideg, még a csókom sem melegítheti fel soha többé. Sóhajtva elhúzódok tőled, és hátrasimítom a fürtjeidet. Óvatosan a földre fektetlek, mintha a legapróbb mozdulattól is eltörhetnél, aztán letörlöm a könnyeimet.

Kihúzom a zöld üveg dugóját. Az eszem tiltakozni akar, hogy ne igyak belőle, de a szívem nem engedi. Egyre gyorsabban és gyorsabban dobog, mint kalitkába zárt madár, hogy bepótolja a szívveréseket, amelyeket egész életemre kiszabott a Sors.

A számhoz emelem a mérget és kortyolok. Keserű és égeti a torkomat, de nem érdekel. Hamarosan semmit sem fogok érezni. Sem bánatot, sem fájdalmat, sem a méreg ízét a számban, csak jéghideg testedet az enyém mellett, ahogy örök nyugalomra lelünk egymás karjaiban.

A szívem egyre lassabban és lassabban ver, de egyre szaporábban kapkodom a levegőt, ahogy kezdem feladni az értelmetlen küzdelmet a halállal, hiszen én akartam.

 Látásom elhomályosul. Kétségbeesetten merev ujjaidat keresem, és meg is találom. Segítségkérőn összekulcsolom kezemet a kezed körül, ajkam újra az ajkad érinti.

Búcsúcsók a világtól.

Melléd hanyatlok a földre, de még át tudlak ölelni, bár remeg a kezem, s észreveszem, mintha a szád felfelé görbülne. Kérlek, ne mosolyogj! Miért mosolyogsz? Hiszen én is meghalok, és csak a túlvilágon lehetünk újra egymáséi.

Nehezen veszem a levegőt, fülemben hallom haldokló szívem dobogását. Egyre lassabban és fájdalmasabban, szúr a mellkasom, mert nem jutok elég levegőhöz, de Júliám halálban is gyönyörű arcát láthatom utoljára, ahogy rávetül a holdfény. Mégis elsötétül előttem a világ, mert a szívem utolsó dobbanásainál tart, utolsó lélegzetvételeimet veszem.

Bár pilláim ólomsúlyúak, leküzdöm a méreg hatalmát, és legutolsó erőmmel még egyszer, utoljára ráemelem könnyáztatta szememet merev, szép arcodra.

Aztán sötétség borul rám, szívem utolsót dobban, utolsó sóhajom hagyja el a számat, melyben ezt üzenem a túlvilágra:

viszlát, Júlia!