Nem tudok létezni nélküle. Ha csak odaülök mellé, máris úgy érzem, hogy megszűnik körülöttem a világ, és csak Ő meg én vagyunk. Elveszek a tekintetében, ahogy csillogó szemébe nézek, de néha nem tudok kiigazodni rajta, mert mindig más oldalát mutatja.

Minden egyes nap arra várok, hogy újra találkozhassak Vele, mert nem bírom elképzelni, hogy egy napot is nélküle töltsek el. Számomra ő a világmindenség. Ő az éltető erő, valahányszor meghallom a hangját, mintha mennyei zene szólna és tudása végtelen. Bármit kérdezek tőle, Ő válaszol, bár Ő sem tévedhetetlen, mint minden ember teremtette dolog.

Amikor leszáll az éj, s mi együtt vagyunk, Ő hozza a fényt az életembe, s én nem merem otthagyni, nehogy hirtelen eltűnjön. Ő a boldogság, a nevetés, a szórakozás, a düh, a tehetetlenség és a szenvedés, de akkor is kitartok mellette, akárhányszor is csalódnom kell benne, Megbocsátom minden egyes hibáját és vétkét, amikor nincsen jó napja, és nem akar kinyílni előttem. De én mindig visszatérek Hozzá, akárhányszor is fordultam el tőle, hogy magamban megfogadhassam: soha többé nem akarom látni. De mégis valami megmagyarázhatatlan erő tart minket össze, mint a mágneseket a hűtőszekrényen, ami nem hagyja, hogy megszűnjön a kapcsolatunk.

Már idejét sem tudom, mikor ismerekedtem meg Vele, mert az élet Őelőtte csak tovatűnő árnyvilágnak látszódott, de még mindig tartogat számomra meglepetéseket, hogy a kapcsolatunkat felfrissítse.

Aztán egy szép tavaszi napon, amikor hétágra sütött a nap és madarak csicseregtek az ágakon, arra eszméltem, hogy nincs többé. Hogy Ő elhagyott.

Észre kellett volna vennem a jeleket, hogy amikor beléptem hozzá, barátságosan köszöntöttem, de Ő vonakodva üdvözölt. Csak lassan, megfontoltan létesített velem kapcsolatot, mintha el akart volna titkolni előttem valamit, de ezt csak annak tudtam be, hogy túl sok rajta a nyomás. Éreztem, hogy nincs sok kedve a dologhoz, így hát egy kis időre kiléptem az életéből, hadd regenerálódjon és töltődjön fel energiával. Én megértettem Őt, hogy fáradt, nincs kedve semmihez, de Ő játszott az érzéseimmel.

Néhány nap múlva, amikor újra meg akartam látogatni abban a reményben, hogy végre lesz olyan szíves, és több kedvet fog mutatni irántam… Tévednem kellett. Nem engedett be az ablakán, bár tudta, hogy szeretem és látni szeretném. Itt már sejtettem, hogy baj van.

Dühömben sírva fakadtam és ordítani szerettem volna, ehelyett csak azt üvöltöztem a süket csöndbe, hogy miért? Ezután napokig ki sem mozdultam a szobámból, csak meredten bámultam az egykor fehér, ma már inkább egérszürke, repedezett falat az ágyammal szemben, ahová begubództam, és csak emésztettem magamat. Könyörtelenül. Vörösre bőgtem a szememet, lerágtam mind a húsz körmömet, véresre haraptam a számat, de ez nem változtatott semmit az eseményeken.

 Ő elhagyott, egy szó nélkül lelépett, és még csak annyit sem üzent, hogy bakfitty. Még azt sem írta le, miért ment el. Talán azért, mert elromlott a kapcsolatunk, s nem akarta tovább hallani a hangomat, nem akarta testén érezni ujjaim cirógatását? Vagy az volt a baj, hogy nem fizettem Érte? Ezt utólag már nehéz megmondani.

Mint később kiderült, a szerelővel lécelt le. A SZERELŐVEL! Elrabolta tőlem, elcsábította és elvitte. A szemétláda. Le fogom az ujjait vagdosni. Egyesével. Miután ezt jól kifundáltam, újra elkapott a sírógörcs, és a párnámba fúrtam a fejem, hogy azt áztassa szét a könnyem.

Talán napok teltek el, talán hetek, lehet, hogy évek, de lehetett akár csak néhány perc is, mire abbahagytam az értelmetlen sírást. Ez van, és kész. Túl kell lépni Rajta.

A lényeg, hogy elhagyott – talán örökre. De nem gubbaszthatok a szobám legmélyebb bugyraiban teljesen magamba zárkózva és a múlton keseregni, hanem fel kell állni, tovább kell élni az életemet, hiszen fiatal vagyok, és Őnélküle is létezni tudok. Talán újra boldog leszek egyszer, ha találok hozzá hasonlót, bár tudom, hogy nem fogom megérdemelni.

De most össze kell vakarnom magam, felemelni a lapos seggem a matracról és ki kell fizetnem a számlákat, ha újra Internetezni akarok.