- Hunyd le a szemedet! Mit látsz?

- Semmit. A sötét, nagy semmit.

- Akkor nyisd ki a belső szemedet!

- Hogy a mimet?

- A belső szemedet.

- Még mindig nem értem.

- Akkor hagyd, hadd magyarázzam el. És ki ne nyisd a szemedet!

- Rendben.

- Ne vágj közbe! A belső szem nem más, mint a fantáziád. Eddig világos?

- Mint a nap!

- Ha azt szeretnéd, hogy ne a kinti, csúf világot lásd, ami tele van szörnyűségekkel, egyszerűen csak csukd be a szemedet, és képzeld magad valami kellemesebb helyre, ahol nincs fájdalom, szenvedés és könnyek. Ha valaki megbántott és szomorú vagy, ide menekülhetsz a valóság szívfájdító igazától, s itt megnyugvásra lelhetsz, ha te is úgy akarod. Csak merj képzelni!
Ez vigaszt nyújthat a bánat végtelen óceánján, hajó a közepén, ahol biztonságban vagy, és ahol összeszedheted magad, hogy újabb csatába indulhass a valóság ellen és megpróbáld szebbé tenni gondolataiddal, cselekedeteiddel. Ha nem sikerült, visszatérhetsz képzeleted hajójára, s hallgathatod az óceán hullámainak moraját, a tengeri szél susogását, ahogy a hajadba kap – gondolataid hangját, amíg újra elég erősnek nem érzed magad ahhoz, hogy szembenézz a világ csúfságaival és szépségeivel. A képzelőerő arra jó, hogy a szürke hétköznapokat színesebbé varázsolják, megédesítsék keserű pillanataidat, csak hunyd le a szemedet, aztán várj addig, amíg úgy nem érzed, hogy minden jobbra fordult. Elültek a viharok és újra előbújtak a felhők mögül a nap fényes, sőt, ragyogó sugarai, hogy megmelengessék arcodat és felszárítsák róla a könnyeidet, melyekből óceánod is áll, s hajód boldogságod parányi szigete, kikötő, ahová mindig visszatérhetsz. Most már érted?

- Azt hiszem, igen.

- Akkor még ne nyisd ki a szemedet! Most mondd el, mit látsz?

- Az óceánt.