Egy sötét sikátor sarkában valaki ül, és segítségért kiált. Mint általában a sötét sikátorok, ez is nem egy bűncselekmény helyszíne. Itt is raboltak már el táskát, pénzt, karórát, gyanús áruk cseréltek gazdát rengeteg bankó kíséretében, s itt végezték a szerencsétlen nők is.
De ebben a sötét órában másvalaki hívott segítséget. Sem egy kétségbeesett nő, sem egy olyasvalaki, akitől elloptak valamit. Ez a valaki törött szárnyát tapogatva, elgyengülten pihegett a sikátor sötét sarkában és várt a megváltásra. Arra, hogy kihunyjon a tudata és elhalványodjon, némi tollat és port hagyva maga után e földi világon. Elméje egyre homályosult, minden egyes porcikáját átjárta a földöntúli fájdalom, de meg sem nyikkant.
Bűnt követett el ő is, s most bűnhődik. A létezésével lakol meg tettéért.
Egy emberi lényt szeretett. Valakit, akinek nem lett volna szabad tudni, hogy ő létezik. De ő csak érezni akart valami emberit. Nem tudta, hogy tilos éreznie. Egy nap megmutatkozott az imádott férfi előtt, az előtt, akit óvott és féltett. Minden nap vele kelt és vele feküdt. Addig a napig az ember nem tudta, hogy az angyal titkon, láthatatlanul mellé fekszik az ágyába és nézi, ahogy alszik. A férfi addig csak azt érezte, hogy valaki figyeli és védi őt. De amikor megjelent teljes valójában az angyal, az ő angyala, megijedt. Aztán jött a felismerés és a csodálkozás, majd az ámulat és a bűvölet. Egy hosszú, végtelen pillanatig egymás szemébe néztek, s a köztük lévő levegő megtelt szikrával. A férfi érezte, hogy ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, s ez valóban így is volt. Ez a szerelem sem tartott örökké. A göndör, szőke hajú, hófehér bőrű, kék szemű, telt, rózsaszín ajkú, szárnyas nő nem neki teremtetett. Szikrázó bőrét alig merte megérinteni, hogy megbizonyosodjon róla: nem álmodik. De amint hozzáért az angyal selymes és lágy bőréhez, hosszú, derékig érő hajához, már tudta: valóság. Nem a képzelete csalta meg elcsigázott elméjét. Az angyala őérte jött.
- Meg fogok halni?- kérdezte rekedten, a meg sem mozduló, tökéletes szépséget nézve. A nő felnevetett mennyei hangján.
- Nem – felelte, s megrázta aranyosan csillogó fürtjeit. – Ezért én fogok megszűnni létezni.
- Akkor miért tetted?- A férfinek már a tudat is fájt, hogy el fogja veszíteni az angyalát. Leroskadt a fekete bőr kanapéra, és kezébe temette az arcát. – Miért mutatkoztál meg előttem?
Az angyal hangtalanul mellé ült, egészen közel az ő emberéhez, akit eddig védett a bajoktól. Hozzásimult és lágy hangjával próbálta megnyugtatni.
- Inkább élek holnap hajnalig, semhogy sosem tudjam meg, milyen érzés szeretni.
Ekkor az angyal olyasmit tett, amit végképp nem lett volna szabad megtennie. Arcon csókolta a férfit. Mintha mindkettejüket villámcsapás érte volna. Felszikrázott köröttük a levegő, bőrük felforrósodott, ahol egymáshoz értek, s megtudták, mi a síron túl is tartó szerelem.
- Sose feledlek – súgta a férfi, miközben ajka végigvándorolt az angyal tökéletes vállán. A gyönyörű szárnyas nő felnyögött és elhúzódott tőle. Szőke fürtjei mögé rejtette arcát, hogy ne látszódjék fájdalma. A szíve sajdult meg, ahogy elérte azt a legmélyebb érzelem.
- Mi baj?- kérdezte tőle az emberi lény, s maga felé fordította a túlvilági szépségű arcot. Egy újabb véget nem érő percig egymást nézték, hogy örökre bevéssék a másik arcát az elméjükbe.
- Semmi.
- Követni foglak, amint elmész.
- Ne tedd. Neked itt van dolgod.
Szavak nélkül szerettek. Tudták, hogy hamarosan minden véget ér, és soha többé nem érezhetik a másik bőrének illatát, csókjának ízét, hangjának dallamát. Kétségbeesetten keresték a másik ajkát, mert tudták: csak ez a szerelmes éjszaka lehet az övék, s a hajnal beköszöntével az angyal eltűnik örökre. Már a mennyekben sem találkozhatnak újra, hogy egymáséi lehessenek.
Az angyal pedig most a hideg, nyirkos, kegyetlen aszfalton fekszik. Már ülni sem maradt ereje. Szárnya csapzottan lóg le a hátáról, fénye megfakult, és sír. Siratja a szerelmét, önmagát. Siratja a férfit, amiért ezt tette vele. Önző dolog volt tőle, hogy nem gondolt rá. Ő most eltűnik, de az ember tovább él és emlékszik rá élete végéig, s talán még azon túl is.
Sikoly visszhangja ütötte meg az angyal fülét, és abbahagyta a sírást. Fülelt. Még a fájdalmán túl is érezte, hogy ez az utolsó esélye, hogy valami jót cselekedjen.
Tűsarkak kopogása ütötte meg a fülét, utána pedig egy bugyuta röhej hallatszott.
- Gyere cica, és játssz el szépen a te kandúroddal! – röhögött fel újra az iszákos.
A tűsarkain futó nő zihálva fordult be abba a sikátorba, ahol az angyal feküdt ernyedten. Sminkje feketén folyt le csinos arcán, ruhája tépetten lógott rajta, festett vörös haja szétdúlva lobogott utána. Hátrafordult, hogy megnézze, követi-e még a támadója, de ekkor felbukott, és egy fájdalmas sikkantással elterült a földön. Cipők surranását hallotta az angyal, majd a részeg ember hatalmas árnyékát látta felsejleni a sikátor koszos falán, és egy köpcös, piszkos férfi fordult be a sikátor kísérteties, szürke szennytől mocskos falai közé. A nő zokogva próbált feltápászkodni a földről, s ekkor észrevette a földön fekvő angyalt. A férfi már majdnem elérte a vöröset, amikor megtorpant, és ő is meglátta a szárnyas nőt.
- Segíts!- kiáltotta a nő az angyalnak könnyekbe fulladva, s megpróbálta elfáradt tagjait közelebb vonszolni a védelmet sugárzó szárnyas nőhöz.
Az angyal kinyitotta égszínkék szemét, és a csinos nőre nézett. Megpróbálta összeszedni magát, hogy segítsen rajta, bár nem tudta, hogyan. A köpcös alak már csak pár lépésnyire volt tőlük, azon gondolkodva, melyikkel kezdje, amikor az angyal hirtelen összegyűjtötte az erejét és felemelkedett a földről, különös fénybe burkolva önmagát és a körülötte lévő szürke falakat. Hátravetette fejét, torkából túlvilági hang tört föl, ami egyszerre melengette át a szívet és keltett borzongást a gerinc tájékán. A férfi és a nő is eltátott szájjal nézték a jelenséget. Mindketten halálra ijedtek, és a részeg alak elbődülve fordított hátat a sikátornak, de később már csak arra hivatkozott, hogy ital fűtötte elméje űzött vele tréfát.
Viszont a nő könnyes szemmel nézte az összeomló angyalt, aki egy halk nyögéssel elterült a földön. Közelebb mászott hozzá, harisnyáját szétszaggatta a durva beton, de az angyal mellé négykézlábalt, és zokogva ráborult.
- Köszönöm, nagyon köszönöm- hálálkodott, s megtörölte könnyáztatta szemét.
Az angyal egyre halványodott, gondolatai egyre sötétültek, de a nő szavaitól egy kicsit visszanyerte tudatát. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Elgyengült, remegő kezével felfogta a legördülő sós cseppet, ami a tenyerében egy átlátszó, könnycsepp alakú kristállyá változott.
- Ezt vidd el- súgta elhaló hangon, s a tűsarkas nő kezébe ejtette a kristályt. – Ezt vidd el neki.
- Kinek?- kérdezte szomorúan a nő, mert érezte, hogy az angyalnak nincs sok hátra.
Az angyal válasz helyett megszorította a kezét, és átadta emlékképeit a nőnek, választ adva a kérdésére.
- Értem- Újabb könnycseppek gördültek le a vörös hajú nő szétmaszatolódott sminkes arcán, ahogy látta, mennyire küszködik az angyal, hogy tovább maradhasson ebben a szörnyű világban, de az elhalványulás elkerülhetetlen volt. Egyre fakult és gyengült, mígnem egy hideg fuvallat porrá omlasztotta, s csak pár tollpihe meg egy kupac por maradt a szerelmes angyalból.