|
Láncra verve, szabadon
2010.01.13. 15:58
Egy homályos szobában egy lány feküdt egy fehér kórházi ágyon, és bámult ki a rácsos ablakokon, de nem látta, mi folyik az üvegen túl, hanem egy törékeny világban járt, s nem érezte, hogy kezét és lábait a kórházi ágyhoz láncolták, s sebesre törték a bilincsek. Csak nézett, de nem látott, bár nem vakult meg.
- Doktor úr, rendbe fog jönni? – kérdezte halk, sírástól elvékonyodott hangon egy sovány, alacsony nő, s szipogva kifújta az orrát egy vászonzsebkendőbe. A férje átölelte a vállát és megsimogatta, szemében aggodalom és néhány könnycsepp tükröződött, s a pszichiáterre nézett, aki feljebb tolta szarukeretes szemüvegét az orrnyergén, és megköszörülte a torkát, mintha zavarban lenne.
- Mr. és Mrs. Atkins, a lányuk nagyon beteg –kezdte bevezetőjét suttogva a pszichiáter, mintha félne, hogy megzavarná a lány révedezését. A két szülőre pillantott, aztán újra a lányra. Egy aggodalmas pillantással felmérte, hogy milyen hatással van a páciensre a nyugtató.
Minden rendben, három-négy órára ki van ütve eléggé ahhoz, hogy ne őrjöngjön, gondolta, és visszafordult a szülőkhöz, akik már jó pár napja rágták a körmüket idegességükben, tépték a hajukat és öregedtek tíz évet. Mindketten fáradtak voltak és megtörtek, úgy álltak a doktor úr előtt, mint akit a vesztőhelyre visznek, és a pszichiáter megsajnálta őket, de megkeményítette a szívét, és muszáj volt kimondania a kegyetlen szavakat, amik a szülők szívébe fúródnak majd, mint egy éles tőr, és hátralévő napjaikban azon fognak tanakodni, veszekedni, hogy hol ronthatták el és ki a felelős mindezért, ami a lányukkal történt.
- Mr. és Mrs. Atkins, Emily a sokk hatása alatt áll, és úgy tűnik, az elméje nem tudja feldolgozni – közölte hideg, szakmai hangon a pszichiáter, de nem nézett a szülőkre, elbámult a fejük fölött, hogy kevésbé lássa szavai következményét.
Az anya szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa rémült kiáltását, az apa pedig védelmezőn átölelte feleségét, mintha ezzel el tudná törölni az orvos kiejtett szavait, de már nem lehetett visszavonni.
- És van esélye a gyógyulásra? – kérdezte rekedt hangon Mr. Atkins, és kitörölte szeméből a könnyeket, mert nem akart gyengének mutatkozni a felesége előtt ezekben a nehéz percekben. Mrs. Atkins hangtalanul zokogott lánya ágya mellett, fogta a kezét, de Emily mintha meg sem érezte volna, csak feküdt, nézett ki az ablakon üveges tekintettel, és megában motyogott valami olyasmit, hogy milyen szép is Fokvárosban a naplemente.
- Jártak Afrikában? – kérdezte meg hirtelen a pszichiáter, ahogy meghallotta a lány néhány szavát.
- Soha – rázta meg kétségbeesetten fejét a nő, és könnyek peregtek végig az arcán.
A pszichiáter erre elővett egy kis, orvosok által használt zseblámpát fehér köpenye hatalmas zsebéből, és Emily szemébe világított.
- Nagyon különös – morogta, miközben ide-oda jártatta a lány szeme előtt a fényt. – Nem reagál a pupillája a fényre.
- Ez mit jelent, dr. Craig? – tette fel a kérdést az apa, aki keresztbefont karral, gyászos arccal figyelte, ahogy felesége a lányuk kezét szorongatja és próbálja visszatartani a könnyeit, de nem tudja.
- Olyan, mintha a lányuk… Hmm… Ébren álmodna – felelte tétován a pszichiáter, és egy halk kattintással kikapcsolta az elemlámpát. – Hogy őszinte legyek, Emily számára a legjobb lenne, ha egy elmeszanatóriumba szállítanák, ahol megfelelő ellátást és gyógyszerezést kapna, akkor talán felépülne.
- Vagyis diliházba csukatná? – sikította a rémülettől tágra nyílt szemekkel Mrs. Atkins, és férjére nézett, aki ugyanolyan arckifejezést vágott, mint ő, csak nem adott hangot megrökönyödésének, bár a szíve legmélyén, egy rejtett kis zugban sejtette, hogy Emilyre ez a sors vár, mégsem akarta beismerni magának ezt a szörnyűséget. A legszörnyűbb dolgot, ami emberrel történhet. Saját testébe zárva tengődik, miközben agya elsorvad, teljesen beleőrülve abba, hogy bezárva tartják, mint valami állatkerti látványosságot, és mindenki sajnálja, de senki sem tud segíteni rajta.
- Sajnálom, de jelenleg ez a legjobb megoldás – válaszolt közönyös hangon a pszichiáter, és széttárta karját, jelezve, hogy ő igazán nem tud semmit sem tenni ebben a helyzetben.
- Emily mindig is különleges kislány volt – szólalt meg halk, mélázó hangon az anya, miközben keserédes mosollyal a szája szegletében lányát nézte, aki mereven bámult ki az ablakon. – Kiskorában is képzeletbeli barátokkal játszott a társai helyett, rossz tanuló volt, aki inkább a füzeteibe rajzolt és folyton csak álmodozott… De még milyen szépen rajzolt! Csak sosem mutatta meg nekünk, mintha félt volna, hogy megharagszunk rá, amiért rajzol. És egész történeteket talált ki hozzájuk, amiket le is írt. A szobája tele van az alkotásaival, egyszer takarítás közben találtam rájuk, és amikor hazajött az iskolából, meglátta a kezemben az egyik írását, kitépte és dühöngve becsapta maga mögött a szobája ajtaját. Aznap nem jött vacsorázni… - fejezte be monológját a nő, és összenézett a férjével, aki összehúzott szemöldökkel fúrta bele tekintetét a felesége kisírt szemébe. – Hol rontottuk el, Adam?
- Nem tudom… Nem tudom – suttogta Mr. Atkins, és megfogta felesége vállát, mintha ezzel szeretett volna erőt önteni belé.
A pszichiáter tapintatosan fordított hátat ennek a szomorú, bensőséges jelenetnek, és feljebb tolta orrán a szemüvegét. Emily kórlapját nézte, mintha életében most látná először a lányét, és hümmögött, próbált valamit kitalálni, amivel egy kis reményt adhatna a szülőknek. Ezt utálta a legjobban a munkájában. A hozzátartozók bánatát, kétségbeesését, egymás hibáztatását, a magyarázatok keresését, a tiltakozást és azt, ahogy megpróbálják visszafordítani az eseményeket.
- Pedig annyira szerettük – suttogta Mrs. Atkins, és elhúzódott az ágy mellől.
- De Bianca, még mindig szeretjük. És szeretni is fogjuk – szólt rá feleségére megkeményített hangon Mr. Atkins. – Nem változtat semmit sem az, hogy egy kicsit megváltozott.
- Kicsit? – sikoltotta a nő vékony hangon. – Kicsit? Adam, a lányunk megőrült, és csak az a féreg tehet róla…
- Nem tudhatod… - kezdte volna a védekezést a férj, de a feleség közbevágott.
- Csak azt ne mondd nekem, hogy azért kezdett el bezárkózni előttünk, mert minden annyira remekül ment neki azzal a… azzal a… - Levegő után kapkodva kapaszkodott bele férjébe Mrs. Atkins, és újra sírva fakadt. - Amíg nem találkozott azzal a fiúval, minden rendben volt, a tanulmányi eredményein kívül jó kislány volt, de az a… Az a fiú teljesen elszédítette, aztán eldobta magától, mint egy véres rongyot, mert már nem kellett neki. Ráunt. És a lányunk miatta akart kiugrani a tizedikről! Aztán teljesen magába zárkózott, és két nappal ezelőtt…
Néma, feszült és kínos csend következett, senki sem szólalt meg, csak Emily motyogott valamit, aztán elfordította fejét az ablaktól, és behunyta szemeit. Elaludt.
- Mr. és Mrs. Atkins, kérem, tudom az előzményeket, ne szakítsák fel még jobban a sebeket – szólalt meg a pszichiáter, hangjában egy cseppnyi együttérzéssel sem. – Most arról kell gondoskodniuk, hogy mi legyen Emilyvel. Javasolnám…
- Maga csak ne javasoljon semmit! – sziszegte összeszorított fogain keresztül az anya, és összeszorította a kezét.
- De Mrs. Atkins, meg kell értenie, hogy…
- Hagyjon magunkra!
- Tessék?
- Hagyjon magunkra, az isten szerelmére! – kiáltotta Mr. Atkins, és kitessékelte a pszichiátert a szobából.
- Bianca, mitévők legyünk? – ült le felesége mellé Mr. Atkins az egyik fehér, kemény műanyag székre, ami a kórházi ágy mellett állt, és lányára pillantott, de aztán elfordította a fejét. Túl fájdalmas volt látnia, hogy szenved az, akit szeret.
Emily békésen szuszogott, arcán semmiféle zavarodottság nem látszódott, hosszú, fekete pillái rezzenetlenül tartották csukva szemét, arcát sötét glóriaként foglalta körbe fekete haja, néhány tincs kuszán arcába hullott, mire az anya gondosan kisimította szeméből, és szeretetteljesen elmosolyodott.
- Mint egy kis angyal – suttogta meghatottan, s újra megeredtek könnyei.
- Bianca, most erősnek kell lennünk – szorította meg felesége vállát Adam Atkins, ahogy erőt vett magán, és megkeményítette hangját, hogy egy kicsit kijózanítsa és lelket öntsön feleségébe. – Össze kell tartanunk és kitartónak kell lennünk, ha azt akarjuk, hogy Emily felépüljön.
Egy bólintás volt a válasz.
- Dr. Craig azt mondta, hogy csak egy valami segíthet – dörmögte a férj, és szigorúan összevont szemöldökkel felesége szemébe nézett.
- Nem hagyom… - kezdte el Bianca Atkins, de férje közbeszólt.
- Nincs más megoldás. Csak így segíthetünk rajta. Az neki sem lenne jó, ha látná, hogy mi is szenvedünk vele. Talán úgy még jobban elfajulna a dolog – fejtette ki gondolatait a felesége előtt Mr. Atkins.
Az asszony vállai előredőltek, egész testtartása begörbült, fejét egy kissé lehajtotta és ernyedten lógatta kezeit maga mellett. Feladta. Túl sok volt számára mindaz, amit az elmúlt néhány napban át kellett élnie. A sok aggódás, az idegeskedés, és végül a tény, hogy lánya elméje nem működik rendesen, teljesen lefárasztották, és már nem maradt ereje ahhoz, hogy férjével vitába szálljon. Megadó pillantással felemelte a fejét.
- Rendben, Adam – mondta monoton hangon, és nagy nehézségek árán felállt a székről. – Hívjuk be Dr. Craiget…
Már nyílt is az ajtó, és belépett rajta a pszichiáter – szemüvegét igazgatva.
- Doktor úr, döntöttünk – kezdte Mr. Atkins suttogva, és felesége mellé lépett. Megfogta a kezét, hogy erőt merítsenek egymásból, ahogy kimondják az ítéletet. – Emilynek tényleg jobb lenne, ha egy elmeszanatóriumban töltené lábadozását, és nem nálunk.
A felség elfojtotta fájdalmas nyögését, és szorosan átkarolta férjét. Mr. Atkins kíméletlenül tovább folytatta.
- Melyik helyet ajánlaná, dr. Craig? – kérdezte közönyös hangon, mire Mrs. Atkinsből feltört a sírás, és kirohant a kórteremből. Becsapta maga után az ajtót, és a két férfi egyedül maradt az alvó lánnyal, aki semmit sem vett észre a történtekből, hanem az igazak álmát aludta, s arcán gyermeteg mosoly játszott.
- A Carry Oak Szanatóriumot… - felelte a pszichiáter, és kezet fogott Mr. Atkinssel. – Sok szerencsét, uram. A viszont látásra!
Ő is távozott, magára hagyva apát és lányát. Mr. Atkins letelepedett az említett fehér műanyag székre, és megfogta Emily kezét. Arcán egy könnycsepp gördült végig, de eltörölte, mert még az alvó lány előtt is félt kimutatni érzéseit.
- Sajnálom, kislányom – suttogta elgyötört hangon Adam Atkins, és magára hagyta lányát a félhomályban, a borzasztó jövő küszöbén. Halk nyikordulással bezáródott az ajtó, s a lány múltja is ezzel együtt, bár ő ebből semmit sem vett észre.
Emily halkan motyogott magában valamit a rózsaszín égboltról és annak szépséges látványáról, majd átfordult a másik oldalára, s békésen aludt tovább. Halkan megcsörrentek kezén-lábán a láncok, de nem ébredt fel rá, mert az erős nyugtató megfelelően hatott.
Ezt a novellát a www.andzse.gportal.hu novella író pályázatára készítettem, valamint ez lesz az új regényemnek az előszava is.
Ez az egyetlen olyan beküldött mű ami nem lovas, sőt, egyáltalán nincs köze a lovakhoz. Ez abszolút nem volt baj.
Már a kezdet is eléggé drámai, rögtön fény derül arra hogy a lány hol van, ezzel együtt rögtön megjelenik az olvasóban az a bizonyos furcsa, baljós érzés ami a te novelláidra jellemző.
Annyira jó lett volna ha a történetben kicsit bepillantást nyerünk Emily fejébe. Mi játszódik le benne, mit lát, mit gondol. Tudom, ez az ő esetében biztosan nehéz lett volna, de mégis, szinte vártam hogy ne csak a szülők és az orvos, a külső szemlélők nézőpontjait olvashassam hanem azt is, a lány ebből mit fog fel, vagy éppen azt, ha nem fogja fel, akkor mit gondol. Továbbá, kicsit kevésnek éreztem a magyarázatot Emily állapotára és nem csak a terjedelmére értem, hanem hogy úgymond "csak" egy fiú miatt került ilyen helyzetbe. Mit történt pontosan? És attól tartok itt vissza kell térjek az előbbiekre, miszerint ha Emily részéről is kapunk információkat akkor talán sikerült volna megválaszolni ezeket a kérdéseket teljesen.
A vége, ami egy novellánál fontos dolog, nos, itt is éreztem hiányosságokat, talán ennek is tudható be hogy első olvasásra nem egészen éreztem és értettem hogyan akarod a címet szemléltetni, aztán mikor többször elolvastam világossá vált. Úgy gondolom, nem megfelelő befejező mondatot választottál, és éppen ezért van etéren hiányérzetem. Talán még egy mondat, amiben benne van hogy a cím hogyan is függ össze a lány helyzetével sokat dobott volna a novellán.
A tőled már szinte megszokott írói stílus vonul végig ezen a művön is. Kifinomult és az embernek a hideg tud futkos ni tőle a hátán. Ez remélem így marad majd ezután is. Gratulálok.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
