Amikor remegve bújsz a paplanod alá, az égzengéstől rettegve, és a sötétségtől kiráz a hideg, beindul a fantáziád. Olyankor a telihold gonoszul vigyorog a képedbe, s félsz elaludni.
Álmosan, laposakat pislogva nézel vissza a holdra, és közben arról győzködöd magad, hogy minden rendben. Igazából a holdnak nincsen arca, a sötétségben pedig nem rejtőznek szörnyetegek, és a mennydörgés is csak egy egyszerű természeti jelenség. Ezekkel a gondolatokkal próbálod magad álomba ringatni, de nem megy, mert megreccsen a padló. Ijedten kapod a hang irányába a fejedet, amitől úgy érzed: valaki figyel téged.
A hideg verejték lassan csorog végig a homlokodon, hajadat az arcodra tapasztja. A gyomrod görcsbe rándul, és szaporán veszed a levegőt, miközben körbefordítod fejedet a szobában. A szemed ide-oda rebben, keres valamit. Valami szokatlant, de semmit sem lel. A gyomrod szorítása enyhül, s hatalmasat nyelve visszazuhansz az ágyadba, de még mindig nem mered lehunyni fáradt szemed.
Egy kutya kezdi el énekét a holdnak, vonyítása kitölti a fejedet. Átfordulsz a másik oldaladra, párnádat a füledre nyomod, hátha nem hallod a mennydörgést és a kutyát. De ez sem segít. Ráadásul megered az eső és feltámad a szél is. A cseppek hangosan koppanva loccsannak szét az ablakodon és az ereszben, a szél hangjai pedig olyanok, mintha emberek suttognának a hátad mögött. Nem hagyják, hogy elcsigázott elméd nyugovóra térjen.
A plafon repedéseit nézed egy darabig, s megpróbálsz egyenletesen lélegezni, de a rettegés maga alá gyűr.
A füled kiélesedett minden egyes apró neszre. Minden apró zajra összerezzensz, s keresed a forrását.
Az ablak felé fordulsz, hogy kibámulj a viharba, de úgy látod, hogy az üvegen nem víz folyik, hanem valami egészen más. Sűrűbb és vöröses színű.
Remegés fut végig a gerinceden, megborzongsz a felismeréstől, s a sikítás kerülget, de visszatartod. Csak nézed, ahogy újabb és újabb vércseppek csapódnak neki az ablakodnak, s néha-néha a villámlás megvilágítja a szobádat.
Egy kéz siklik végig az ablakod üvegén, véres csíkot húzva maga után, mire kitör belőled a páni félelem sikolya. Hosszú ideig csak ezt a sikítást hallod a füledben, s szíved úgy dobog, mint ketrecébe zárt, riadt madárka. Aztán bebeszéled magadnak, hogy csak a képzeleted játszott veled. A kéz nem is kéz volt, hanem az ablakod előtt álló fa egyik göcsörtös ága.
Megint magadon érzed a szempárok mindent átható nézését, s úgy érzed, hogy mezítelen vagy, nem tudsz sehová sem elbújni előlük. Félénken magadra húzod a takaród, hátha úgy kevésbé érzed kellemetlenül magadat.
Egy kutya újra felvinnyog odakint, mert megijedt az égzengéstől, de neked ettől a hangtól összekoccannak a fogaid és kiráz a hideg. Már a takaró sem segít.
Nem bírod tovább. Az éjjeliszekrényeden álló üvegcséért nyúlsz, amiben a fehér pirulák hívogatóan csillognak. A kezed remeg a félelemtől, s kiborul az üveg tartalma a földre.
- A fene! - suttogsz bele a sötétségbe, mialatt a tablettákat szeded fel a földről.
Egy villám megvilágítja az egyik sarkot, s azt hiszed, valaki áll ott. Felsikoltasz.
A tenyered izzad, de érzed benne az álomtalan álmot hozó gyógyszert. Kinyitod a szádat, s belegyömöszölöd az összes, keserű pirulát, amit a padlóról összeszedtél.
Először a figyelő tekintetek szűnnek meg körülötted, aztán a szél elcsendesedik, az esőcseppek kopogását pedig álmosítónak találod. A villámlás és a mennydörgés is távolról hallatszik. Megkönnyebbülten felsóhajtasz, mert a kutya is elhallgatott.
Pilláid elnehezülnek, már csak homályosan látsz, de még utoljára az ablak felé nézel, amin az esőcseppek egyhangúan csorognak lefelé.