A Hold fényesen sütötte be a tájat. Felhő közel s távol nem látszódott az éjjeli égbolton, a csillagok sziporkáztak, s a hó visszaverte ezt az éjszakai ragyogást – mesebeli ezüsterdővé varázsolva a jégcsapokkal csipkézett fákat, hólepelbe burkolózó bokrokat és az őszi avart. Sejtelmes árnyak keltek életre a sötétség beköszöntével, és a nappali állatok ijedten húzódtak vissza rejtekhelyeik mélyére, hogy az éj vadászai ne találjanak rájuk.
Feltámadt a hideg éjjeli szellő, összekoccantva az ágakon a jégcsapokat, amitől a fák rémülten dobták le téli ruhájukat, s az csilingelve hullt a puha hóba. A bokrokon a fehér takaró oszladozni kezdett, ahogy a felerősödő szél ostromolta soraikat, s a szél meghozta az első felhőket, amelyek azért küzdöttek, hogy melyikük tudja legelőbb eltakarni a Hold ezüstös arcát sötét karjaikkal, de az éjjeli fényadót nem tudták egykönnyen bevenni. A csillagok ragyogása is gyenge derengéssé halványodott, mintha nagy riadalmukban elsápadtak volna.
Még az égi csata zajlott, a földet alattomosan kúszó köd lepte meg, s kerítette hatalmába. Még csak nem is tiltakoztak az erdő nevében a csupasz fák és a takarójuktól megfosztott bokrok, hanem örömmel fogadták a hódítót, hogy rejtse el őket addig, amíg újra rügyezni nem kezdenek a tavasz beköszöntével.
Csak enyhén meglengették ágaikat, mintha integetnének a ködnek, hogy kerüljön beljebb, ők szívesen látják. De csak a szél játszotta ezt a csalóka játékot, mert az ezüsterdő mélyen aludt, és semmit sem vett észre az éjszakai küzdelemből.
Csak az éjjeli állatok kísérték árgus szemekkel az égi harcot és a földi hódítást. Egy fülesbagoly huhogott bele a szélbe, egy nyest futott a hóban a bokrok alatt, távolról pedig egy farkas siratta a hold elvesztett csatáját.
Sötétségbe borult az erdő, de a csillagok halovány fénye nem engedte elveszíteni az erdő ezüstös varázsát.
A bagoly széttárta barna szárnyait, eleresztette az ágat, amibe sárga karmaival kapaszkodott, és elrugaszkodott. Szárnyával belekapott a ködbe, s csapkodva próbálta szétkergetni, de nem sikerült, s csak megkavarodott, majd tovább hömpölygött végig a tájon.
Egy óvatlan cickányra csapott le a bagoly, s a kis állat jajveszékelve próbált menekülni, de ettől a szárnyas éjszakai ragadozó elől nem volt menekvés. A bagoly büszkén vitte fel áldozatét arra az ágra, ahonnan észrevette a rágcsálót, de nem tudott belekezdeni a vacsorájába, mert egy vérfagyasztó vonyítás ijesztette meg. Rémülten forgatta körbe a fejét, sárga szemével végigpásztázva a ködbe burkolt tájat, s heves szárnycsapásokkal felemelkedett a fák fölé, magára hagyva zsákmányát.
A fák közül egy sötét árnyék bontakozott ki, körvonalai elmosódtak a homályban, sokkal nagyobbnak mutatva teljes valójánál. Léptei nem hallatszódtak, a friss hó elnyomta a zajt. Úgy járt-kelt a sötétben, mint az erdő ősi szelleme, s a köd eltakarta, misztikussá tette egész lényét. Sűrű, tömött, szürke bundájával láthatatlanná vált sötét, éjszakai erdőben, csak élénk és értelemtől csillogó, sárga szeme árulta el jelenlétét a többi állatnak. És ha észrevették is, félrehúzódtak az útjából, elbújtak a legközelebbi bokor alá vagy felkapaszkodtak egy üres odúba.
De a farkas nem törődött velük. Nemes fejét a hegy csúcsa felé fordította, ahová el akart jutni, hogy énekével elűzze a fekete fellegeket a Hold elől. A gyenge szél felborzolta nyakán a szőrt, mialatt beleszagolt a levegőbe, s elindult a csak számára látható ösvényen.
A köd lomhán kavargott körülötte, a kopár fák jégruháiról leszaggatott foszlányok néhányszor megroppantak mancsai alatt, de a hó elnyelte a hangokat, s a szürkebundás füle minden apró neszre megrezdült.
Az erdő békésen aludt a hópaplan alatt, semmi sem zavarta meg a farkas útját a hegyorom felé. Kitartóan, egy perc tétovázás nélkül, ütemesen haladt a célja felé.
A fák ritkulni kezdtek körülötte, és az emelkedő is egyre meredekebb lett, keresnie kellett az erdő szellemének a helyes utat, mert ha csak egy lépést is eltévesztett volna, az életével fizet érte. De ő tudta a járható ösvényt még a lábánál gomolygó, alattomos ködben is. Lábai tévedhetetlenül megtalálták a következő biztonságos lépést, s nemsokára kijutott a fák meg a köd közül, ki a csillagtalan, sötét ég alá, de nem nézett fel a farkas, csak ment egyenesen előre. Hívta a kötelessége – a vadon szava. Az volt a feladata, hogy minden éjszaka, amikor telihold világította be a tájat, énekével köszöntse azt, hogy fényt hozzon a sötétségbe. De ha a holdat eltakarták a felhők, azért kellett könyörögnie, hogy a vadon szellemei űzzék el az éjszakai fényadó sugarai elől a gonosz fellegeket, s ne boruljon teljes Sötétségbe a Mindenség.
A magányos farkas elérte a hegy legmagasabb pontját, egy kopasz, sziklás nyúlványt a mélység fölé, ahonnan megláthatta maga alatt a tájat. Erre a kinyúlásra ült le, és büszke fejét az ég felé fordította.
Egy végtelennek tűnő másodpercig a sötét, végtelen égboltot fürkészte időtlen szemével, amelyben az élet minden vadsága és tudása csillogott, aztán behunyta szemeit, hátrahajtotta a fejét, és belekezdett egy ősi farkas-énekbe. Szívettépő, könyörgő vonyítás volt ez, ami a messzeségbe szállt, fel az égig – az erdő szellemeihez. Kitartóan imádkozott a farkas, minden egyes lehelete kis párafelhővé sűrűsödött össze, s az énekkel együtt kavargott. Belekapott a dalba az újból feltámadó szellő, és még távolabbra juttatta el a könyörgést. Egyre erősebben fújt, lassan széllé fokozódott, s meglengette a farkas szürke bundáját.
A felhők sem tudtak sokáig ellenállni a Szél erejének. Bár elszántan kapaszkodtak egymásba és a hold sápadt gömbjébe, végül el kellett ereszteniük. A süvítő szél szertefoszlatta, szétcincálta szedett-vedett seregeit a sötét fellegeknek kitartó támadásaival, mígnem csak apró foszlányok maradtak az elűzött hódítókból.
A Hold újra ontotta ezüstös fényét, hálásan ragyogva be a tájat, s a vadon visszanyerte varázsát. A hó szikrázva tükrözte vissza a holdfényt, amitől még világosabbnak tűnt az éjszaka. A csillagok is visszakapták eredeti, sziporkázó színüket a tiszta éjszakai égbolton. Úgy ültek a sötétkék égen, mint megannyi apró lámpás a hold tágas udvarában, s a sápadt arc szeretettel nézett szét az alatta elterülő erdőn.
A magányos farkast is megvilágította a Hold, s a szél is körüllengte, felborzolta a szőrét, amitől az állat körvonalai határtalanná, elmosódottá váltak a különös fényben.
Abbahagyta énekét, de még utolsó vonyításának emléke ott kavargott a levegőben, s a farkas eltűnt az erdő mélyén, mint egy éjszakai szellem. A vadon szelleme.